„Az életet már megjártam…”

Tűröm a szegénységet, – tűröm a nagy és hosszú képeket is: de emezeknek sohasem hódolok. Néhány kézcsók holmi tiszta (?) kacsókra, néhány cuppantás részeg kortespofákra, engem is fölebb vihetne 1 hajszálnyival: de én undorodom mindenkitől. Amaz által saját erkölcsi jellememet, emez által a népét is megrontani nem akarom… Azonban elfogy előlem a papír: be kell zárnom levelemet. Bezárom azt azon jókívánattal, hogy isten adjon neked hosszú, dicső életet, innen is, túl is a síron. Fogadd szívesen nőm üdvözletét, s gyermekeim csókjait, kik már égnek látni azt a jó „Petőfi bácsi”-t, ki azt a szép „Kukorica Jancsi”-t írta.

Petőfi Sándor és Arany János levelezéséből is idéztek az előadók pénteken a Művelődési Házban, ahol a Feszty Árpád Polgári Kör szervezésében „Az életet már megjártam…” címmel irodalmi est keretében emlékeztek a 200 éve született Arany Jánosra.

Ilyenkor, november elején sokkal többet emlékezünk eltávozott szeretteinkre, mint máskor. A temetőben néhány percre megállunk egy-egy sírnál, felidézve ott nyugvó eleink, hozzátartozónk, barátunk emlékét, az együtt töltött kedves pillanatokat. Ez a mai alkalom is egy emlékezés. A 2017-es emlékév kapcsán Arany János alakját elevenítjük fel – köszöntötte az érdeklődőket Láng Éva, s rövid életrajzi ismertetővel folytatta: Arany János Nagyszalontán született 1817. március 2-án, és Budapesten hunyt el 1882. október 22-én. A családba késői gyermekként érkezett, hiszen tüdőbaj miatt kilenc testvére közül nyolcat előtte elvesztettek. Ő azonban igazi csodagyerek volt, már tizennégy éves korában segédtanítói állást vállalt, így támogatta idősödő szüleit. Az anyagi javakban nem dúskáló családi háttér ellenére olyan nagy és sokoldalú szellemi műveltségre tett szert, hogy felnőtt korára a latin, a görög, a német, az angol és a francia irodalom remekeit eredetiben olvasta, és jelentős fordítói munkát is végzett. A legnagyobb magyar balladaköltő, ezért nevezték a ballada Shakespeare-jének, de szülővárosában a hallgati embernek hívták.

A rövid visszatekintést követően hangzottak el szemelvények Petőfi és Arany levelezéséből Egyed Gábor és Szűcs József előadásában, majd Petrozsényi Eszter színművész tolmácsolásában következtek a versek, balladák, szűk keresztmetszetet adva a költő pályájáról.  A lelkiismereti balladákat követték a szabadságharc utáni versek, később az időskori balladák, Szántó Csongor „vendégbeugróként” „A hegedű” című víg legendát szavalta el, végül az estet az elégikus hangvételű Epilógus (1877. július 6.) zárta Petrozsényi Eszter előadásában. „…Az életet már megjártam; Mit szivembe vágyva zártam, Azt nem hozta, Attól makacsul megfoszta. Egy kis független nyugalmat, Melyben a dal megfoganhat, Kértem kérve: S ő halasztá évrül-évre…” A színművészt hallgatva a jelenlévők lélekben szinte megérinthették azt a kis kockás füzetet, melyben Arany János az életének utolsó részében írt, a publikáláshoz túl személyesnek érzett alkotásait gyűjtötte…