Fájdalmas, kitörölhetetlen sebek

Az 1947. augusztus 27-ei jogtalan kitelepítés Környéről 101 családot kényszerített csekély ellátással zárt vasúti vagonokba, amely Németországba szállította őket. Előttük tisztelegve első alkalommal 1997-ben, az 50. évfordulón rendeztek megemlékező ünnepséget Környén a katolikus templom melletti Kitelepítési Emlékoszlopoknál, melyek csonkasága jelzi a környei sváb családok, és mellettük Európa-szerte a nemzeti kisebbséghez tartozók milliói által átélt tragédiát. A templom mellett ez év júliusától egy, a tardoskeddi fafaragó, Buják Vince által készített Emlékoszlop is tiszteleg a 7 évtizeddel ezelőtti borzalmak elszenvedői előtt.

A vasútállomás melletti, egy sínt, egy vasúti kocsi kerekét, s egy bőröndöt ábrázoló emlékművet 2007-ben, a kitelepítés 60. évfordulójára készíttette el a Német Nemzetiségi Önkormányzat a helyhatósággal együttműködve, azóta minden év augusztusában ott emlékeznek a történelem eme sötét időszakára, míg júliusban a templom mellett.

A kitelepítés 70. évfordulója alkalmából vasárnap a Német Nemzetiségi Önkormányzat Környe egész napos rendezvényre várta az emlékezőket, leszármazottakat, hazatérőket. A vasútállomás melletti emlékműnél Tirhold Kármen elnök köszöntötte az egybegyűlteket, s idézte fel az 1947. augusztus 27-ei környei eseményeket úgy, ahogy nagyszülei napra pontosan 70 évvel korábban átélték: Papa a bánhidai erőműben dolgozott. Aznap Gyuri bácsi érte ment és értesítette a kitelepítésről… Papa, hogy a kitelepítést elkerülje, a katonaigazolványát mutatta a honvédeknek, akik persze ezzel nem tudtak mit kezdeni… A kitelepített családok mindössze 20 kg poggyászt vihettek magukkal. Késő este indult a vonat Alsógallára, onnan pedig Pestre. Itt szerelvényeket csatoltak hozzájuk és felvidéki kitelepítettekkel is találkoztak. Brno-Prága vasútvonalon mentek, Decinnél lépték át a cseh-német határt. 2 hétig voltak ott, a határ közelében. Kiválasztották azokat a családokat, akik nem rendelkeztek munkaképes tagokkal… A megérkezést követően a kitelepített családfőkkel aláírattak egy nyilatkozatot, melyben lemondanak magyar állampolgárságukról. Volt, aki ezt először megtagadta, hiszen magyarnak vallotta magát. Végül azonban engedni kellett, mert különben megvonták a család élelmiszerellátását. Magyarországon németek, Németországban magyarok voltak… és ne feledjük: a Felvidékről elűzöttek ott magyarok voltak, itt pedig tótok lettek egyetlen nap alatt. Ezek a sebek igen fájdalmasak és kitörölhetetlenek…

A régi hazába való visszavágyódásról, honvágyról szólt a „Donau Schwaben” című dal a Német Nemzetiségi Dalkör előadásában, Nagy Lilla tolmácsolásában pedig egy kitelepített magyar kívánsága: egy marék földet csak hozzatok nekem, legyen min megpihennem. Csak egy marék földet hazám földjéből, kertemből, had érezzem illatát kezemből. Csak egy marék földet Hazám talajából, hol bölcsőm ringott messze távol…

Az esemény a sínek melletti emlékműnél a kegyelet és tisztelet virágainak elhelyezésével zárult, majd a program a katolikus templomban folytatódott, ahol Hajdú Ferenc provikárius atya celebrált szentmisét.

Kitelepítettek útja – ezzel a címmel nyílt kiállítás kora délután a Művelődési Házban. A szeptember 11-éig látogatható tárlat korabeli fotókon mutat be egykori környei népviseleteket, életképeket, családi ünnepeket, hitéletet, a németországi új életet, s családok évtizedekkel későbbi egymásra találását. Hetven év elmúltával túlélőket is nehéz találni, és még nehezebb rábírni őket a visszaemlékezésre. A ma 75-80 éves emberek gyerekként élték át az eseményeket. Az 1942-es népszámlálásnál pedagógusok írták össze az adatokat. Arra a kérdésre, hogy milyen anyanyelvű az illető, az idős embereknél német nyelvet írtak be, hiszen ők alig beszéltek magyarul, még az iskolában is németül tanultak, de az állampolgárságuk magyar. Néhány pedagógus jóindulatú figyelmeztetése ellenére német anyanyelvűnek vallották magukat. Ez már elég volt ahhoz, hogy kitelepítsék őket. 1945 után megindult az uszítás a svábok ellen. Mindenért őket tették felelőssé, ami a korábbi években történt. „Minden sváb volksbundista volt, a csecsemőktől az aggastyánokig… A svábokat ki fogjuk telepíteni. Távozzanak!” Ehhez hasonló és még durvább mondatok láttak napvilágot az újságok oldalain… A kiállítás – olvasható a tárlatismertetőben – azoknak a környei családoknak állít emléket, akiket jogtalanul elűztek a szülőföldjükről…

Akiket azon a szörnyű augusztusi napon arra kényszerítettek, hogy végleg elhagyják szülőfalujukat, nekik már az ükapjuk is itt, Környén született. Munkájukkal építették, gazdagították településünket, vidékünket, ezáltal az országot is. Végigélték az országunk többi lakójával a világháborúkat, ha kellett az életüket, vagy anyaként gyermekeiket, asszonyként férjeiket adták a hazának. És akkor eljött 1947. augusztus 27-e, amikor statáriális gyorsasággal intézkedtek a hatóságok és sok környei család megindult az ismeretlenbe. Nem lehetett ez teljesen váratlan, hiszen falunk előtt már nagyon sok helyen végrehajtották a kitelepítést, már suttogtak róla az emberek, már voltak olyan ismerősök, barátok, akik hirtelen, egyik napról a másikra ezer kilométeres távolságra kerültek Magyarországtól – hangzott el Beke László polgármester emlékező beszédében, majd következtek a hagyományőrző csoportok. Hartdégen Józsefné, a szomszédos sváb település, a Vértessomlói Nemzetiségi Dalkör vezetője műsoruk előtt isteni kegyelemnek nevezte, hogy őket nem érintette a kitelepítés. Minket elkerültek ezek a borzalmak, és németül is beszélhettünk, járhattunk templomba. Ezért is mondhatom, hogy mindkét szemem sír: az egyik a szomorúságtól, a másik az örömtől – fogalmazott. Mint mondta, még ha a somlóiak nem is voltak részesei, nem lehet könnyek nélkül látni a svábok által valamikor átélt tragédiát, az viszont jóleső könnyeket csal a szemébe, hogy a környei svábság minden viszontagság ellenére fennmaradt, megőrizte gyökereit, őrzi hagyományait.

Az egész napos program végén a Gánti, a Vértessomlói és a Környei Német Nemzetiségi Dalkörök énekei idézték a fájdalmas, kitörölhetetlen sebeket, érzéseket: a haza szeretetéről, visszavágyódásról, a szülői házról, és a dalról, amit ott dúdoltak régen…