Gumicsizma és paradicsom

„Szerda van. A gyermekhét folytatódik. Uram, adj erőt, hogy úgy tudjunk ezekre a gyermekekre vigyázni, hogy piciny, sebzett szívüket megérintse a minden sebeket bekötöző szereteted!” – olvasható az egyik közösségi portálon Nagy Erzsébet, az Éjféli Kiáltás Misszió vezetőjének bejegyzése.

Szombat délután van. Amikor közös fotóhoz invitálom a szentendrei Pap-sziget Camping egyik faháza előtt a gyerekeket, s mosolyt kérek, a kicsik pillanatnyi habozás nélkül kiabálják: gumicsizma…

De nem volt ez mindig így…

A nyolc környebányai gyermek – mondhatni – a véletlen szerencsének köszönheti élete első igazi, s ha a misszió tagjainak imái meghallgatásra találnak, nem utolsó nyaralását. Svétecz László környei önkormányzati képviselő az alapítvány egyik önkéntesével ismerkedett meg, s a Szentendre felé vezető úton beszélgetve nem titkolja: kissé berzenkedett, amikor meghallotta a nevüket, ám alaposan tájékozódott, s magával ragadta a misszió hitvallása. A felekezeti hovatartozás nélküli összefogás, segítés szándéka. Tudta: az evangéliumi gyermektáborban jó kezekbe kerül az a nyolc apróság, akik közül volt, aki még soha nem ült autóban, volt, aki soha nem fürdött medencében, s volt, aki váltásruha nélkül érkezett a campingbe.

„A szigeten a termál-medence mellett az egyik kislány sírni kezdett. Szelíden megkérdeztük, hogy miért sír? Elcsukló hangon csak annyit mondott, hogy ő még sohasem fürdött medencében, és hogy ne aggódjunk, mert örömében sír…”

„Az, amit igazán nehezen tudunk feldolgozni, az a gyermekek pszichikai sérültsége, melyet a családi traumák (válások, részeg apa veri a terhes anyukát a gyermekek előtt, állandó veszekedések) eredményeztek a gyermekek lelkében. Összefacsarodott szívvel láttuk meg, hogy kell a szeretetünk, kellenek az imádságaink, kellenek az ajándékba hozott gyermekjátékok, kellenek a sütemények, minden kell, ami felebaráti szeretetből fakad…”

Szóval, ott tartottam, hogy gumicsizma, s hogy nem volt ez mindig így.

Amikor szombat délután megérkezünk a környei önkormányzat kisbuszával a gyerekekért, az apróságok már indulásra készen várnak. Barátságok köttettek, elérkezett az utolsó ölelések, a búcsú ideje azoktól, akiket Szentendrén fogadtak a szívükbe.

S várnak ránk a táboroztatók is. Nagy Erzsébetet és Fodor Gusztáv református lelkészt szinte kérdezni sem kell, s ami talán mások számára szokatlannak tűnhet, hogy elsőként ők mondanak köszönetet. Vadász Györgynek, V. Szabó Noéminek, Schirilla Györgynek, a Fábri Sándor által támogatott kajakegyesületnek, Póka Éva színművésznek, s mindenkinek, akik minden napra tartogattak valamilyen felejthetetlen élményt jelentő elfoglaltságot a gyerekeknek.

A köszönet szólt a misszió önkénteseinek is, akik – mikor hírét vették, kiket látnak vendégül – naponta érkeztek a gyerekek faházához dinnyével, joghurttal, csokoládéval.

Az itteni munkásokat is meg kell említeni! Vannak közöttük roma származásúak, ők naponta négy-ötezer forintot keresnek. Amikor meghallották, hogy nagyon szegény, rászoruló gyerekekkel foglalkozunk, ketten összefogtak, elvitték a napi bérüket a camping üzletébe, s édességcsomagot vásároltak a gyerekeknek. Olyan szép volt ezt megtapasztalni, hogy megkönnyeztem. – idézi fel a lelkész.

A táboroztatók számára pedig a legnagyobb ajándékot a gyerekek gondtalan, felhőtlen öröme jelentette. Vasárnap érkeztek, s egy kisfiúcska arcán szerdán megjelent az első mosoly… Megjelent, s ottmaradt. Még gumicsizmára is futotta belőle…

S újabb meglepő gondolat: Nagy Erzsébet a környei önkormányzatnak mond köszönetet. Ahogy fogalmaz, néha nehéz adni is, mert nem fogadják… de a környeiek felmérték a céljaikat. Ők pedig ígérik, hogy a gyerekek sorsát a továbbiakban is figyelemmel kísérik, hiszen a gondoskodásukat nem lehet „egy hétbe beleszorítani”. Még akkor sem, ha ez az egy hét táborozás a gyerekek számára maga volt a paradicsom…

Miközben beszélgetünk, a gyerekek egyre érdeklődőbben közelednek. Őket azonban nehezebb szóra bírni nekem, az idegennek. Arra a kérdésre, hogy mi tetszett leginkább a táborban, valamennyien ugyanazt válaszolják: minden és a kaja! Boldogan mesélik, hogy még dinnyét, rántott husit, lángost is ettek, Robi bácsi felesége pizzát hozott, azaz, nagyon finomakat „kajáztak”. Reggelire volt kalács. Azt hiszem, kalács volt – mondja egy kislány.

Aztán szép lassan „megbarátkozunk”, mesélik az élményeiket: itt jobb minden… hát minden… sok barátot szerezhettünk… kajakoztunk!… volt medence is… jó nagy medence!.. nagyon nagy!… olyan széles, mint ez a ház!… meg szerepeztünk és mi nyertünk!… és kocsikázni is voltunk… otthon öt testvér vár… és imádkoztunk…megköszönjük az ételt, az italt, meg hogy az Isten ezt adta…

Otthon is szoktatok imádkozni?

Nem.

Lehet, hogy mostantól fogtok?

Hát, nem tudom. Lehet. Legalább lefekvés előtt…

Ha kérhetnétek az imátokban valamit, mi lenne az?

Hogy még tovább tartson a hét, ez a tábor… S hogy itt legyenek a barátok velünk.

Hát így érkeztünk el a közös fotó elkészítéséhez, a gumicsizmához, s a mosolyukhoz, amit – bízzunk benne – még sokáig megőriznek…

 

Misszió-portré

Éjfélkor aztán kiáltás hangzott: Íme, a vőlegény! Jöjjetek a fogadására! (Mt 25,6) – Ez az a bibliavers, amelyből a misszió neve származik, s amely a misszió megalapítójának, Wim Malgo-nak inspirációt adott egész életen át végzett szolgálatához.

Wim Malgo 1922-ben született Hollandiában. Bár hívő családból származott, fiatalon hajósnak állt be. Korai megtérése után elvégezte Dr. Saturnin Wasserzug beatenbergi bibliaiskoláját, ahol többek között Oswald J. Smith is tanára volt. Ezután néhány éven keresztül utcai és sátormissziót végzett Svájcban, Ausztriában, Hollandiában, Németországban és Írországban.

Majd egyre inkább a rádiómisszió felé fordult, így 1956-ban az akkor ötgyermekes fiatal apa megalapította az Éjféli Kiáltás Missziót (Missionswerk Mitternachtsruf). Szolgálata által heti két alkalommal jutott el Isten Igéje Európa sok országába a Luxemburg rádión keresztül. Ez a tevékenység tengerentúlon még ma is folyik különböző adók segítségével, napi 24 órás adásban.

1961-ben alapította meg a tengerentúli missziót, először Latin-Amerikában, valamint az afrikai Kamerunban, az ázsiai Dél-Koreában és a 90-es évek elejétől Magyarországon és Romániában.

1969-ben Izraelben létrehozta a Beth Shalom vendégházat Haifán. Vallotta, hogy az igaz keresztyének nem vethetik el Isten választott népét.

1972-ben jelentek meg az «Éjféli Kiáltás» és a «Hírek Izraelből» című folyóiratok, először csak német nyelven, jelenleg holland, német, francia, olasz, spanyol, magyar, román, portugál, koreai és orosz nyelveken kaphatók a lapok, valamint Amerikában egy önálló szerkesztésű angol nyelvű kiadvány.

Wim Malgo nagy indíttatást érzett a missziómunka Kelet-Európa felé való kiterjesztésére. Rádióadásait 1956-tól sokan hallgathatták Magyarországon is, ám a valódi áttörést a rendszerváltás hozta meg.

A magyarországi misszióhoz ma már rendszeresen érkeznek a svájci és más országokból való szolgáló testvérek, akik Budapesten és vidéki városokban hirdetik Isten Igéjét. Mivel misszójuk felekezetközi, így Jézus Krisztus evangéliumával szívesen szolgálnak azokban a gyülekezetekben, ahol a teljes Szentírás alapján állnak és tanítanak, és ahol Jézus Krisztus áll a középpontban.

Az Éjféli Kiáltás Misszió célja, hogy Jézus Krisztus evangéliumát szerte a világon terjessze, erősítse a keresztyéni erkölcsöt, az emberek egymás közötti szeretetet.