Környebánya-Pilisszentiván, avagy a szén ereje

Igazi lokálpatriótaként viselte, viseli szívén Környebánya sorsát Svétecz László. Ebbe szorosan beletartozik a múlt, a gyökerek kutatása, hiszen nélkülük nem lenne jelen. Mélyen beleásta magát a település történetébe, a századforduló idején megkezdődött bányászati életbe. Régi álma volt, hogy a kutatásai során felvett kapcsolatokat ne csak virtuálisan ápolja, de egy kis delegációval felkeresse azt a települést, ahova több környei család kényszerült letelepülni a helyi bánya bezárása után. Így történt, hogy az elmúlt szombaton mintegy 20 fős kis csapat meglátogatta Pilisszentivánt, ahol igen meleg, szívélyes fogadtatásban volt részük.

Ahhoz, hogy megértsük a látogatás lényegét, vissza kell kanyarodni először a környebányai, majd a pilisszentiváni bányászélethez.

A környebányaiak nagy része tisztában van településük nevével, de talán sokan vannak, akiknek újdonság, hogy az első bányászati kutatófúrásokat 1903-ban kezdték meg. Ám ekkor vastagabb széntelepet nem tártak fel, s 1907-ig le is állították a feltárást. 1907. május 31-én egy budapesti ügynök, Schwarcz Ignác a kutatófúrásokra szénjogi szerződést kötött a Környei Római Katolikus Plébániával, majd másnap hasonló szerződés köttetett Posztóczky Károly környei földbirtokossal. Schwarcz Ignác ezután alakította meg a Környei Kőszénbánya Részvénytársulatot, de a támogatók keresése nem járt sikerrel, s a szükséges anyagiak híján 1911-ig nem indult be a termelés. Egy bécsi székhelyű bankcsoport jóvoltából aztán februárban felszínre küldték az első csille szenet a településen. A környei földtulajdonosok figyelemmel kísérték a bányászatot, így a település nevét mindenképpen Környéhez szerették volna kapcsolni. Kezdetben Környei-bánya, majd később Környebányaként vonult be a történelembe. A fekete gyémánt fellendítette annak a mintegy félezer embernek az életét, akik a településen éltek, és naponta küldték a felszínre a szenet. 1924-re már minden otthonba bevezették az áramot. A lakások, melyben a bányászok és családjaik éltek korszerűek voltak. Kezdetektől működött orvosi rendelő, kaszinó, általános római katolikus elemi iskola. A gazdasági válság a bányát is elérte, 1930. augusztus 29-én bezárt. A bányászok, akik tehették, a környékbeli bányákban helyezkedtek el.

Sok család talált új otthonra Pilisszentivánon, ahova Hauser Lipót és társa áttelepítették a bányászati technológiát. Voltak, akik éppen Környebányáról települtek vissza, hiszen ide jöttek dolgozni, de voltak környebányaiak, pl. a Janusch és a Musitz család, akik Környebányáról települtek át a Pilisbe, hogy munkájuk legyen, hogy a családnak a megélhetést biztosítsák. Leszármazottaik a mai napig is a településen élnek. Az emberek az új helyen megtalálták a biztonságot, a pilisszentiváni bányászokkal együtt, hiszen a gazdag kincset rejtő föld egészen 1969-ig biztosított a munkát számukra.

A Svétecz László által vezetett csoport látogatásának nem titkolt szándéka volt, hogy a későbbiekben felvegye a kapcsolatot a két település, elsősorban a Német Nemzetiségi Önkormányzatok egymással, hogy a jövőben a kulturális élet terén szorossá fűzzék a barátságot Környe és Pilisszentiván között. Szeretnék ezt azért is, mert a múlt kötelez, és ennek a két falunak nemcsak a lélekszáma hasonló, de sok ponton kapcsolódik egymáshoz életük, elődeik élete.

A látogatást igen színessé, tartalmassá tették a házigazdák. A német önkormányzat képviselője, Richolm Erik egy játékos vetélkedővel tarkított kellemes sétára invitálta a verőfényes őszi napon a vendégeket, hiszen a tanösvényt végigjárva megismerhették a pilisszentiváni őslakosok, és a bányászok életét. De bepillantást nyerhettek a Tájházba is, ahol a Német Nemzetiségi Önkormányzat elnökétől Krencsák Istvántól hallhattak sok érdekességet, s az elhelyezett régi tárgyakat nézegetve visszarepülhettek a múltba, hogy milyen élet folyt a faluban, milyen mesterségek határozták meg a helyiek mindennapjait. A megőrzött szerszámok, berendezési tárgyak sokukban keltett nosztalgiát az elődök, de a saját életük emlékeiként is. A vendégek és vendéglátók találkozásának megható és egyben felemelő pillanata volt, amikor Svétecz László, Vadász Éva és Óvári Sándor, akinek édesapja révén szintén van környei kötődése, koszorút helyezett el a Bányász Emlékműnél, fejet hajtva és gyertyát gyújtva mindazok tiszteletére, akik életüket adták a mélyben munkájukkal azért, hogy az emberek melegedhessenek, hogy világíthassanak, hogy szebb jövőjük legyen. A pillanatot még ünnepélyesebbé tette, amikor a maroknyi környebányai dalosokkal a csoport elénekelte a Bányász Himnuszt, miközben a bányászok tiszteletére magukkal hozott zászlót lágyan lengette a szél. A nap további részében meggyőződhettek arról, hogy milyen mély elköteleződéssel ápolják a helyiek a település életét meghatározó bányászéveket, amire méltán lennének büszkék a verejtékes munkát végző egykori bányászok. Az ő munkájuk folyamatát, a bányászéletet nagy szaktudással, több állomáson keresztül mutatta be a környebányaiaknak Kovács Zoltán, a Helytörténeti Egyesület tagja. Ezek az állomások a különböző szénfeltáró helyeken lettek elhelyezve, ismertetve az arra járóknak a múltat, a szénbányászat történetét. Ezeket a helyeket is nagy szeretettel ápolják, tisztelegve ezzel az emberfeletti munkát végző elődök előtt. Mindeközben kirajzolódott az az élet, ami sok egykori környebányai család számára itt, Pilisszentivánon folytatódott, miután bezárt a bánya. A faluban sétálva meg-megállt a csoport a helyiekkel beszélgetni, akik örömmel nyugtázták, hogy a két település „egymásra találása” mennyire helyénvaló, hiszen sok környei leszármazott él még Pilisszentivánon, és sokuk teste pihen a ma már történelmi ritkaságszámba menő, még csodálatos állapotában, régi sírkövekkel fennmaradt temetőben, ahova 1973-ig temetkeztek.

A helyi római katolikus templom felújításakor a volt környebányai üzem ereklyéit és harangját az egykori bányaüzem vezetősége a bánya bezárása után a pilisszentiváni egyházközségnek adományozta. Annak a pár embernek, aki ezen a napon ellátogatott a településre, szívét lelkét melengette, amikor a déli harangszót meghallotta, tudván azt, hogy ez a harang a környebányai bányászoknak szólt egykoron, és most Pilisszentivánon tiszteleg értük. A harang közel száz éve köti össze a két települést szimbolikusan, s van remény rá, hogy a valóságban is megtörténjen rövidesen a kapcsolatfelvétel, barátságok köttethessenek az elődeink emlékére, és a jövő generációja érdekében.

Varga Katalin