Környebánya története

Kör­nye­bá­nya tör­té­ne­té­nek kezdete

A Tatai-medence hazánk és Komárom-Esztergom megye egyik leg­szebb táj­egy­sége. Dimbes–dombos táj, enyhe sze­líd lan­kák köve­tik egy­mást. A Gere­cse, a Vér­tes hegy­ség nagy­va­dak­ban gaz­dag élővi­lága, a cso­dá­la­tos töl­gyes, bük­kös erdők, a szín­pom­pázó, az itt fész­kelő és a ván­dor­ma­da­rak biz­tos élőhe­lye. A gyógy­ha­tású levegő klí­mája már az ősem­bert, az előem­bert is arra sar­kallta, hogy itt teremtse meg ott­ho­nát. Az élővi­zek halbő­sége, az Által-ér kanyar­gós vize, amely közel hozta a bako­nyi vidék üdvöz­le­tét erre a tájra. Tehát min­den fel­té­tel adott volt, hogy az ember itt lete­le­ped­jen, dol­goz­zon, gya­ra­pod­jon. A tör­té­nelmi múlt kuta­tá­sai folya­mán bebi­zo­nyo­so­dott, hogy az ősem­ber is lakta ezt a vidé­ket. Bizo­nyí­ték erre a Nem­zeti Múze­um­ban őrzött, kifúrt fejű kőbalta, ame­lyet 1903-ban talál­tak a bánya­fel­tá­rás során. A viha­ros tör­té­nelmi szá­za­dok nagyon sok embert sodor­tak a jobb lehető­ség remé­nyé­ben erre a szé­pen szab­dalt kör­nyékre. A késői vas­kor ide­jén ide­te­le­pe­dett kelta népek meg­ta­lált ötvös mun­kái, lószer­szá­mai, koron­gon készült agyag­edé­nyei, mind gaz­dag kul­tú­rá­ról árul­kod­nak. A kör­nyé­ken vég­zett ásatá­sok során még kelta ere­detű fasze­kér marad­vá­nyokra is buk­kan­tak, ame­lyek a komá­romi Vár­mú­ze­umba kerül­tek 1903-ban. Idő­szá­mí­tá­sunk első szá­za­dá­ban a Római Biro­da­lom kiter­jesz­tette hatá­rát a Duna vona­láig, és Pan­nó­nia néven a mai Dunán­túl terü­le­tén új pro­vin­ciát ala­pí­tott. A II. szá­zad­ban a Tatai-medencében kiépült egy kato­nai erőd­rend­szer, amely biz­to­sí­totta a Bri­get­tio (Szőny), Alba Regia (Szé­kes­fe­hér­vár), Sophi­ane (Pécs) hadi útvo­na­lait. Ez egy­ben kato­nai kiképző köz­pont­ként is műkö­dött. Logisz­ti­kai és után­pót­lási fel­ada­to­kat is ellá­tott több tíz­ezer katona részére. Ennek köz­pontja Qui­ri­num volt, vagyis amai Kör­nye. Itt akad­tak komoly erő­dí­té­sekre utaló fal­ma­rad­vá­nyokra, a védelmi vonal egy-egy szá­mot­tevő pont­jára. A későbbi szá­za­dok­ban ezen meg­ma­radt kövek­ből építet­ték a kör­nyék tele­pü­lé­seit, várait, temp­lo­mait. A tele­pü­lést a kora közép­kor­ban kirá­lyi bir­tok­ként kezel­ték. A vár­me­gye­rend­szer kiépü­lése után, 1238-ban emlí­tik elő­ször egy hiva­ta­los okira­ton Ker­nye néven.  Majd Köves Kör­nye, később a mai nevén, Kör­nye tele­pü­lés­ként élte tör­té­nel­met for­máló nap­jait. A köz­ség hatá­rá­ban Vér­tesi László veze­té­sé­vel vég­zett ásatá­sok nyo­mán elő­ke­rült egy Árpád-kori  kör­temp­lom marad­vá­nya, ame­lyet vél­hetően a XIII. szá­zad­ban emel­tek. Ez is bizo­nyítja, hogy a kör­nyék igen gaz­dag lele­tanyag­ban. Árpád bejö­ve­tele előtt lak­tak még itt ava­rok is. A fent emlí­tett ásatás­kor 49 azo­nít­ható sírt talál­tak, ame­lyek alap­ján követ­kez­te­té­se­ket von­ha­tunk le az itt élők élet­mód­jára. A török­dú­lás ide­jén a kör­nyék tel­je­sen elnép­te­le­ne­dett. A kör­nyező várak török kézen vol­tak, és sokáig az Osz­mán Biro­da­lom ren­del­ke­zett ezen a terü­le­ten. Majd 1694 kör­nyé­kén a kál­vi­nis­ták népe­sí­tet­ték be e vidé­ket. A békés idők elő­se­gí­tet­ték az átren­dező­dést. 1745-ben gróf Ester­házy József az újhitűe­ket erő­szak­kal eltá­vo­lí­tatta, és helyükre Moson megyei néme­te­ket tele­pít­te­tett. Az új tele­pe­sek 4–6 évi szol­gá­lat­men­tes­sé­get kap­tak, hogy háza­kat épít­hes­se­nek. A néme­te­sí­tés mel­lett hatá­ro­zott kato­li­zá­lás is érvé­nye­sült. Az ura­ság meg­ala­pí­totta a plé­bá­niát, meg­épí­tette a halas­ta­vat a zsi­li­pek­kel, a kőgát­tal. A kör­nyék tele­pü­lé­seit is Kör­nyé­hez csa­tol­ták. A kiegye­zés és a reform­kor idő­sza­ká­ban Ester­házy Mik­lós 1865–1866-ban új temp­lo­mot épít­te­tett, és meg­ho­no­sí­totta a fej­lett mező­gaz­da­sági kul­tú­rát is. Kiala­kult a nagy­bir­tok– rend­szer, biz­tos meg­él­he­tést adva az itt élők­nek. A roha­mos fejlő­dést a kör­nyező váro­sok, fal­vak ipa­ro­sí­tása, a vil­la­mos ener­gia egyre nagyobb hasz­ná­lata hozta meg. Meg­épült a Kör­nye – Pápa vas­út­vo­nal is. Koch Adolf veze­té­sé­vel az első taka­rék­pénz­tár is működni kez­dett. Kis­fa­ludy Mihály helyi tanító kez­de­mé­nye­zé­sére 1879-től magyar nyel­ven folyt az okta­tás. Meg­in­dult a tatai szén­me­dence kiak­ná­zása ezen a terü­le­ten is, hiszen Vér­tes­som­lón már 100 éve, Tata­bá­nyán 10 éve volt hagyo­má­nya a bányá­szat­nak.  A kör­nyei plé­bá­nia és a helyi föld­bir­to­ko­sok is hoz­zá­já­rul­tak a Kör­nyétől dél-délkeletre lévő, mint­egy 4-km-re elhe­lyez­kedő terü­le­te­i­ken a szén­va­gyon feltárására.

A kör­nyei bánya kezdete

A festői Vér­tes hegy­ség egyik északi nyúl­vá­nya, a Vértessomló-hegy tövétől 500 m-re 1903. feb­ruár 16-tól kezdődően végez­ték az első kutató fúrá­so­kat, ame­lyek már­cius hónap­ban is foly­ta­tód­tak. Elő­ször 44,9 m mély­ség­ben, más­fél méter, majd 78 m mély­ség­ben 0,8 m vas­tag szén­ré­te­get talál­tak. Ezután befe­jez­ték a kuta­tást, mert később sem értek el jobb ered­ményt. Gya­kor­la­ti­lag évekig nem foly­tat­ták a mun­kát. 1907. május 31-én egy buda­pesti ügynök –név sze­rint Sch­warcz Ignác –a fent neve­zett kutató fúrá­sokra szén­jogi szerző­dést kötött a Kör­nyei Római Kato­li­kus Plé­bá­ni­á­val a fel­tá­rás alá vont terü­letre. Más­nap 1907. június 1-jén hasonló szerző­dés köt­te­tett Posz­tóczky Károly kör­nyei föld­bir­to­kos­sal. A szerző­dés értel­mé­ben, ha a beru­há­zás meg­va­ló­sul, és a ter­me­lés bein­dul, min­den csille szén után (1csille=kb.7mázsa) 20 fil­lér járan­dó­sá­got kap­nak a föld­tu­laj­do­no­sok. Sch­warcz Ignác ezután meg­ala­kí­totta a Kör­nyei Kőszén­bá­nya Rész­vény­tár­su­la­tot. Való­színű, pénz­hi­ány miatt 1911-ig nem tör­tént semmi. Azon­ban a szpon­zo­rok kere­sése siker­rel járt. 1911-ben a szén­ku­ta­tási jogot egy bécsi szék­helyű bank­cso­port vásá­rolta meg. Az új tulaj­do­no­sok, Gold­stein Izi­dor és Goldschmied Nát­hán vol­tak. Koráb­ban, 1910-ben alkalmi fúrá­sok­kal 90 m mély­ség­ben 5 m vas­tag szén­te­le­pet talál­tak. Ezért az új tulaj­do­no­sok itt mélyí­tet­ték le a Lipót aknát. 1911. feb­ruár 9-én Kör­nye hatá­rá­ban 2–3 m mély­ség­ben a fel­színtől jó minő­ségű bar­nakő­sze­net talál­tak. Az első csille sze­net feb­ruár 19-én ter­mel­ték ki. Május­ban kül­színi műve­lés­sel indult meg a ter­me­lés. Még ebben az évben meg­kezd­ték a Lipót akna mélyí­té­sét, amely 99,19 m mély­ségű lett. Ez lett a szál­lító akna. 1913 ápri­li­sá­tól decem­ber 06-ig meg­épí­tet­ték a 81,44 mély­ségű Ferenc aknát, ez volt a bánya lég­ak­nája. 1913. július 03-án a bánya­te­lek ado­má­nyo­zási  bánya­ha­tó­sági vég­tár­gya­lá­son egy  koló­nia beépí­tett­ségű lakó­te­lep meg­épí­té­sét tet­ték lehetővé a kiszol­gáló léte­sít­mé­nyek­kel együtt. A bánya­te­le­pet  Hau­ser Leopold  lányá­ról nevez­ték el,  így lett Regina telep. Ebben az idő­ben Krys­tu­fek Ferenc  bánya­mér­nök,  a tulaj­do­no­sok meg­ha­tal­ma­zottja, volt a fej­lesz­tés és az építés tel­jes körű vezetője. A cég­be­jegy­zés „Hun­gá­ria Kőszén­bá­nyá­szat Hau­ser Lipót és Tsa” néven tör­tént. A mélymű­ve­lésű bánya­tér­ség kiépí­tése 1914–1915-ben tör­tént meg. 1915-től fej­té­se­ket tele­pí­tet­tek, és gőzerő­vel indult be a termelés.

Kör­nye­bá­nya fénykora

A tele­pü­lés elne­ve­zése Kör­nyé­hez köt­hető. Elő­ször Kör­nyei– Bánya, majd Kör­nye­bá­nya nevet kapta, ame­lyet büsz­kén emle­get­tek akko­ri­ban a kör­nyék lakói. 1913-tól két lakó­te­lep kör­vo­na­lai bon­ta­koz­tak ki: Her­mina és Regina  lakó­te­lep. Magyar­or­szá­gon az akko­ri­ban épült bányász­te­le­pü­lé­sek nagyon egy­szerű voná­so­kat hor­doz­tak: min­dent a cél­szerű­ség és a prak­ti­kum hatá­ro­zott meg. Meg lehe­tett külön­böz­tetni a bányász­hi­e­rar­chia sze­rint bánya­tiszti, bánya­al­tiszti és bánya­mun­kás laká­so­kat. A tiszti laká­sok zömé­ben iker­há­zak vol­tak, a kis­pol­gári beren­de­zés volt a meg­ha­tá­rozó. Hoz­zá­tar­to­zott 400–600 négy­zet­mé­ter kert, a laká­sok beosz­tása 2–3 szoba, beépí­tett illem­hely, nagy konyha, kamra, ese­ten­ként fürdő helyi­ség is. Jó minő­ségű ivó­vi­zet az utcá­ról kel­lett behor­dani a közös kere­kes kút­ról. Később, ahol volt hely, saját maguk­nak kutat ásat­tak. Az udva­ron nyári konyha, szé­pen gon­do­zott elő­kert és egyéb kerti épít­mé­nyek vol­tak. Fűteni öntött vas­kály­há­ban vagy cse­rép­kály­há­ban tud­tak. A tár­sa­sági életet a bánya­tisz­tek vit­ték, volt saját kaszi­nó­juk, kár­tya­te­rem­mel, bili­árd­dal és más szó­ra­ko­zató helyi­ség­gel. A kul­tu­rá­lis életet a 15 tagú fúvós zene­kar is szí­ne­sí­tette. Az altiszti laká­sok egy­szerűen beren­de­zett szo­bá­ból, kony­há­ból (rakott tűz­hellyel), kam­rá­ból álltak. Átlag 90 négy­zet­mé­te­res udvar tar­to­zott hozzá, és egy külön állat­tar­tásra alkal­mas   5x5 m-es terü­let. Itt néhány nyu­lat és egy – két mala­cot vagy kecs­két tar­tot­tak. Illem­hely az udva­ron volt. A szenny­víz az utcán kiala­kí­tott közös árok­ban folyt, és a tele­pü­lést átszelő patak­ban vezet­ték. Öntött­vas kály­há­val fűtöt­tek ők is. A mun­kás­la­ká­sok egy szo­bá­ból, egy kony­há­ból, egy kam­rá­ból, egy 5x5 méte­res udvar­ból, illetve ugyan­ak­kora állat­tar­tásra alkal­mas gaz­da­sági udvar­ból álltak. Az illem­he­lyek az épület végén sora­koz­tak. Volt olyan is, hogy 8-an, 10-en lak­tak egy 36 négy­zet­mé­te­res lakás­ban. Min­den lakás tar­to­zéka egy kecs­ke­lábú asz­tal, egy vas­ágy és egy nagyon nép­szerű, tücsökk­ályha vagy más­kép­pen hatos­kályha volt. 1924-től min­den lakás­ban volt vil­lany. A telep­nek saját áram­ter­melő dina­mója, és a bányá­nak nagy tel­je­sít­ményű gőz­gépe volt. A kör­nyező paraszt­há­zak­hoz képest az itteni laká­sok kor­szerűek vol­tak. A több mint 500 ember­nek sok örömet jelen­tett a mun­ka­hely és a kis lakás. A mun­ká­sok több­sé­gét úgy tobo­roz­ták az ország min­den részéről. Jöt­tek a Fel­vi­dékről Gúta kör­nyé­kéről, Bor­sod­ból, Sza­bolcs­ból és más bánya­vi­dé­kekről. A kez­det kez­de­tétől műkö­dött itt orvosi ren­delő, kaszinó, álta­lá­nos római kato­li­kus elemi iskola, itt taní­tot­tak 1919–1930 között Kurucz János, Subiczki Antal, Hegedűs József, Bányai Emil. Majd elnép­te­le­ne­dett a tele­pü­lés. A bánya a gaz­da­sági vál­ság követ­kez­mé­nye­ként bezárt 1930. augusz­tus 29–én. A kiter­melt szén mennyi­sé­gét dr. Ajtai Zol­tán és dr. Vitá­lis Ist­ván 1 395 483 ton­ná­ban jelölte meg. Ez az üzem 15 éves idő­tar­ta­mát tekintve, évi 93 032 tonna átlag­ter­me­lést jelen­tett, ami 7752 tonna havonta és 308 tonna naponta. A Tata­bá­nyai MÁK Rt. 1934-ben meg­vá­sá­rolta az összes léte­sít­ményt, a lakó­há­za­kat, a bányát. Újra pró­bál­ták indí­tani a ter­me­lést, de a futó­ho­mok miatt fel­hagy­tak vele, és vég­leg befe­jez­ték a bányamű­ve­lést. Az ismét bené­pe­sült tele­pü­lés laká­sait a benne lakók­nak elad­ták, ked­vez­mé­nyes hitelre. A mun­ká­sok más kör­nyék­beli bányák­ban helyez­ked­tek el. A gépe­ket lesze­rel­ték, egy részét Pusz­ta­vá­mon, a töb­bit a Pilisi bányák­ban helyez­ték el. A máso­dik világ­há­ború Kör­nye­bá­nya lélek­szá­má­hoz viszo­nyítva sok áldo­za­tot köve­telt. 1944. augusz­tus 23-án a szé­kes­fe­hér­vári Ges­tapo fel­szá­molt egy ellen­ál­lási góc­pon­tot, és letar­tóz­tat­tak 15 sze­mélyt. Az itt lakó bányá­szok erős szak­szer­ve­ze­tet működ­tet­tek, és így a bal­ol­dali ellen­ál­lási moz­gal­mak­hoz is csat­la­koz­tak. 1945-ben ez a tér­ség fon­tos hadmű­ve­le­tek szín­tere volt: a Szőny – Száz­ha­lom­batta kőo­laj­ve­ze­té­ket  bom­báz­ták az angolok,  ami a tele­pü­léstől 400 m-re van. Kör­nye­bá­nyát is érte több­ször légi­tá­ma­dás. A harci cse­lek­mé­nyek miatt a lakos­ság több­ször mene­külni kény­sze­rült. Ami­kor az oro­szok elfog­lal­ták a falut, a néme­tek bom­báz­tak. A közel­ben hadi­fo­goly­tá­bor műkö­dött, és ez is nehe­zít­tette az itt lakók hely­ze­tét. A hadi­fog­lyok elhe­lye­zése rész­ben mar­ha­va­go­nok­ban tör­tént. Hol orosz, hol angol kato­ná­kat őriz­tek ott. 1945. január 1-jén az oro­szok össze­te­rel­ték a férfi lak­kos­sá­got, és elvit­ték „mál­en­kíj robotra”, ahon­nan 24-en soha nem jöt­tek vissza. Ennek a kicsi tele­pü­lés­nek 42 fő volt a hábo­rús áldo­zata. Csak 1991-ben ada­tott meg, hogy tár­sa­dalmi össze­fo­gás­sal emlé­ket állít­sunk nekik. Szo­morú, de 1956-ban is sze­dett áldo­za­tot a for­ra­da­lom. Egy ötöd­éves orvos­tan­hall­gató, Pus­kás Sán­dor életét vesz­tette a Magyar Rádi­ó­nál sebe­sült­men­tés köz­ben októ­ber 23-án. Ezután békés évek követ­kez­tek, de Kör­nye­bá­nya folya­ma­to­san a lét – nem­lét hatá­rán moz­gott. Az élet fur­csa­sága, hogy a bányá­szat miatt jött létre, és emi­att is került nehéz hely­zetbe. A Regina tele­pet lebon­tot­ták a hat­va­nas évek végén, meg­szűnt az iskola, majd az óvoda. A körül­mé­nyek olyanná vál­tak, hogy aki tehette, elköl­tö­zött más­hova. De 1990-től új feje­zet kezdő­dött. Kor­szerű­sí­tet­ték az elekt­ro­mos háló­za­tot, és kiépí­tet­ték a köz­vi­lá­gí­tást. Részt vehet­tünk a tele­fon­fej­lesz­tési prog­ram­ban is. Elké­szült egy gyer­mek­üdülő és egy ökome­ni­kus ima­ház.Fej­lett egész­ség­ügyi és szo­ci­á­lis háló­zat látja el a rászo­rul­ta­kat. Szép üdülőö­ve­zet van kiala­ku­ló­ban. Kör­nye Köz­ség Önkor­mány­zata min­dent elkö­vet, hogy az itt élők egyre jobb körül­mé­nyek között élhes­se­nek, és ne hagy­ják el a tele­pü­lést. For­rás: Dr. Ajtai Andor és Dr. Vitá­lis Ist­ván Vér­tes szén­lelő­he­lye­iről rövi­den. Szili Jenő Kör­nyei– Bánya és Své­tecz László saját gyűj­tése nyo­mán