Ez az este rólatok szólt, arról, hogy megmutattátok, mi mindent értetek el ebben az egy évben. Nagyon kívánom nektek, hogy a népi kultúra, a néptánc átjárja a szíveteket és bármikor hallotok népzenét, tudjatok rá örömmel, önfeledten, nyitott szívvel és nagy-nagy szeretettel táncolni. Ezekkel a szavakkal köszöntötte május 20-án Vastagh Richárd, a népművészet ifjú mestere a Kisfaludy Mihály Általános Iskola és Alapfokú Művészeti Iskola néptánc tanszakos diákjainak vizsgaelőadásán, évzáró műsorán a legkisebbeket.

Ahhoz, hogy egy művészetoktatási intézmény, vagy akár egy amatőr néptánccsoport működjön, három dolog kell. Kellenek hozzá a gyerekek, akik adottak, kell hozzá egy nagyon jó pedagógus, aki tyúkanyóként, Márti esetében tyúkapóként is összefogja a csoportot és megpróbálja minél értékesebb gondolatokkal, szellemi, testi és lelki felemelkedéssel ellátni őket. És a harmadik nagyon fontos része a közösségek alakulásának a szülők és nagyszülők. Ők, mint egy dúc, alátámasztják a gyerekek lelkét és támogatják őket minden olyan pillanatban, amikor erről, a néphagyományok, a népi kultúra értékének a megismerésének útjáról kicsit letérnek. Sajnos a mai világunkban nagyon könnyű letérni és ezért nagyon szeretném Önöknek megköszönni, hogy minden egyes pillanatban, amikor csak tudják, támogatják a gyerekeket, elvégzik ezt a csodálatos munkát – fogalmazott a néptánc-pedagógus, majd kérésére percekig szólt a taps a gyerekek, a szülők, nagyszülők, és egyáltalán nem utolsó sorban a „tyúkanyónak”, az évzáró műsorát színpadra álmodó és megvalósító László Mártának.

De a több mint 2 órás programnak nem ez volt az egyetlen mozzanata, amikor a vendégeket a látottak, hallottak vastapsra sarkallták, hiszen az egészen apróktól a továbbképzős tanulókig több korosztály többféle koreográfiával, tánccal, népi játékkal, dallal lépett színre, és adott ízelítőt nem csupán az elmúlt egy év, hanem a 11 ballagó diák esetében egy teljes évtized munkájából, fejlődéséből.

A környei általános iskolában 27 esztendeje indították be szakköri formában a néptánc oktatást, nehéz lenne megbecsülni, hogy az eltelt évek alatt hány apróság ismerkedett és szerelmesedett bele a táncba. Az idei évzárón azonban a korábbiakhoz képest gyakrabban csordultak végig könnycseppek az arcokon, s kezdődtek így a mondatok: nehéz most megszólalnom… Merthogy a 11 végzős fiatal már továbbképzősként köszönt el a kicsiktől és egymástól: azoktól a táncos társaktól, akikkel annak idején igaz, hogy csetlő, botló óvodásként, de annál lelkesebben adtak bele anyait, apait. Úgy, ahogy az évzárón tették az őket követők.

Márti néni türelmesen mutatta meg újra és újra a lépéseket, a fogásokat. Amikor színpadra léptünk, először fel sem fogtuk a jelentőségét. Később erre is ráéreztünk izgalom, lámpaláz formájában. Évek múlva ez is elcsitult és már csak a tánc öröme maradt. Felidézni sem tudjuk, hány verseny, fellépés, élmény köt össze bennünket. Hány kilométert utaztunk közösen, mennyi időt töltöttünk öltözéssel, hajfonással. És a nyaralások. A felejthetetlen élmények: Szlovákia, Erdély, Montenegró, Bosznia, Németország. Itthon örömmel meséltük, milyen vastapsot kaptunk, hány euro-t dobtak a kalapba, mekkora volt a sikere a rögtönzött tengerparti fellépésnek. És akkor mi is nekünk a tánc? – tette fel a kérdést a ballagók nevében Szabó Karina, majd újabb kérdéssel folytatta: játék, humor, öröm, szórakozás, munka, szerelem, élmények, izgalom, siker? Talán mindez együttvéve. És mi a csoport? Összetartozás, barátság, egy másik család… – szólt a köszönet, később pedig a meglepetéstánc László Mártának a mögöttük álló évtizedért.

Az egészen aprók még nem sok mindent értettek a körülöttük zajló eseményekből, ám szüleik gondolatban már minden bizonnyal előrepergették a naptárt, s elképzelték, milyen is lesz, amikor az ő visszatekintő filmjük forog, s ők ropják az utolsó közös táncot…  Merthogy annak is elérkezik majd az ideje, s addig is kiváló példaként állhatnak előttük az idősebbek. Ezért is kérte László Márta a kicsiktől, hogy valamennyien nézzék végig az előadást, hogy meglássák azt a csodát, amit a sok éves kitartó munka adhat nekik: a tánctechnikát, a tánc, a mozgás örömét, a barátságot, amely összekovácsolta a legidősebb táncosokat is. Azt a kitartást, tudást, amely alkotásra is ösztönzi őket. Ők megtanulták, megőrizték és tovább is tudják adni, mert képesek rá. S nemcsak a nyelv, hanem kultúránk szeretetét is – fogalmazott, az „Örökségünk” című, közösen előadott dal refrénjére utalva: „Megtanulom, megőrzöm, tanítom, továbbadom, a szüleim nyelvét a gyerekeim hangján megkopni nem hagyom.”

Nem is akarom őket elengedni, az az igazság. Majd valamikor találkozunk! Leérettségiztek, következik az egyetem, diploma, de remélem, hogy találkozunk még! – fordult a néptánc pedagógus a szavakat keresve a végzősök felé, akiktől Trézlné Staudinger Csilla Arany János soraival köszönt el: Nemes önbizalom, de ne az önhittség, rúgói lelkedet nagy célra feszítsék: legnagyobb cél pedig, itt, e földi létben, ember lenni mindég, minden körülményben. Serdülj, kedves ifjú, poharam cseng érted! – Légy ember, ha majdan azt az időt éred.