Minden templom egy-egy csoda

5V.MártonJanuár első hetéig tekinthető meg munkanapokon a Művelődési Házban az a kiállítás, amely a Környei Római Katolikus Egyházközség szervezésében nyílt Advent első vasárnapján Vlasits Márton ökumenikus templomfotóiból. A hittanárnak készülő és a tervek szerint jövő májusban diplomázó látássérült 24 esztendős fiatalember kedvenc témái az Árpádkori templomok, ám a beszélgetésünk során kiderül, hogy a székesegyházak és a harangok is közel állnak a szívéhez.

Márton vallásos, római-katolikus családban nevelkedett és él, kiskorától jár templomba, ezért úgy érzi, tíz évesen magától értetődően alakult ki benne az igény a templomok fotózására. Mára közel ezerre tehető a fotóinak száma. Zömüket Magyarországon készítette, de szüleivel járt a határon túl, Felvidéken és Erdélyben is. Minden egyes helyszínről másodpercnyi gondolkodás nélkül mesél, mert – ahogy fogalmaz – minden templom egy-egy csoda… amit láttatni kell, meg kell mutatni a világnak…

Építészetileg mindenképpen szépek. De azért is, mert az emberek összefogásából születtek. Ha belépünk egy Árpád-kori templomba, a félhomályban minden ember megtapasztalhatja a kicsinységét: egy porszem vagyunk a világegyetemben. És akkor tudunk kiteljesedni, ha kapcsolódunk az Istenhez. De a nem mélyen vallásos embereket is meg kell szólítani. Ha átlépik a templom küszöbét, egy másik világba lépnek. Ott szeretettel fogadják őket. Úgy hiszem, hogy minden emberben el van rejtve a hitnek egy kis csírája… Ugyanakkor művészettörténeti értéket is sugároznak a templomok. Ha egy nem hívő nézi, ő is rácsodálkozik, hogy milyen gyönyörűek építészeti szempontból. Mint egy ékszerdoboz.

Márton a református templomokat is szereti. Az egyszerűségüket, amely megfogja az ember lelkét, ámulatba ejti. Mert – vallja – egy puritán fehér fal is tud szép lenni.

Van-e olyan templom, amely a leginkább kedves számodra?

A Tatabánya-óvárosi Szent István Király plébánia templom, ott kereszteltek, ott voltam elsőáldozó, ott bérmálkoztam és oda jártam szentmisékre. A másik a felsőgallai, ahová anyai nagyszüleim jártak és Baranya megyében, Beremenden, ahonnan édesapám származik, a Szent Mihály templom. Ott esküdtek a szüleim. Az Árpádkori templomok közül a cserkúti, a veleméri, a jáki és a túronyi templomok szerintem nagyon csodálatosak, de a székesegyházak is gyönyörűek.

Biztosan nem én vagyok az első, aki felteszi és bízom benne, hogy nem bántódsz meg a kérdésen: kissé szokatlan, hogy látássérültként fotózol, ráadásul ehhez sokat kell utaznod. Hogy tudod megvalósítani?

– Bár önállóan busszal és vonattal tudok közlekedni, vezetni nem, tehát a szüleim segítségére vagyok utalva. Igazán szavakkal ki sem lehet fejezni, milyen köszönettel, hálával tartozom nekik. Nem lehet eléggé megköszönni. Kérlek, ez feltétlenül legyen benne, hogy nagyon-nagy köszönet illeti őket!

A fiatalember még a székesfehérvári mentorát emeli ki, dr. Kerékné Bárczy Rékát, aki bevezette a fényképezés rejtelmeibe. Aztán egyszer csak már a harangoknál „járunk”…

– A templomhoz tartozik a harang is, mindkettő a lelket szólítja meg. Ha egy környei meghallja a saját harangszavát, akkor biztos, hogy könny szökik a szemébe. A harangszó hazavár, hazahív, ujjong, örvendez és sír… Én hiszem, hogy amíg szólnak a harangok, addig létezik a hit és a szeretet, addig nem veszünk el a történelem viharaiban és tovább tudunk építkezni Szent István alapjain, hogy méltó utódjai leszünk és megőrizzük a művét.

Egy esztendeje éltek a faluban. A környei harang már téged is hazahív?

– Néha megkönnyezem, mert kicsit hasonlít a hangja az óvárosi haranghoz és megfogalmazódik bennem a haza gondolata. Amikor a Szent Benedek Gimnáziumba készültem Budapestre és meghallottam a felsőgallai templom harangját, elsírtam magam, hiszen az iskola miatt nem lehettem otthon és ez nagyon fájó érzés volt. Nagyon szép, de nehéz volt az az öt év. Tatabányán éreztem magam igazán otthon, de tudom, hogy Környe is az lesz, és nemsokára számomra is azt jelzi majd a temploma harangja, hogy itthon vagyok…