„Olcsó lett az ember és préda a nemzet…”

Tardoskedd és Környe kapcsolatának alapját a több mint hét évtizeddel ezelőtt kezdődött értelmetlen és kényszerű kitelepítés révén létrejött szomorú kötelék jelentette, ám napjainkra már a kultúrcsoportok közös fellépése, a közös sportesemények, a közös ünnepek, rendezvények kötik össze hivatalosan is egy évtizede a két községet. A magyarországi deportáció 70. évfordulója alkalmából március 11-én kitelepítési emlékünnepséget rendezett a tardoskeddi Lucerna Polgári Társulás és a környei önkormányzat, valamint ekkor nyílt meg a „Tardoskedd 1945 – 1949” című vándorkiállítás is, amely április 20-áig látható a környei Művelődési Házban.

A történelmünknek sajnos nagyon sok olyan lapja van, amely nem csupán szomorú, hanem egyenesen szégyenletes is. Viszont ezekről az eseményekről is kötelességünk beszélni, kötelességünk a leghitelesebben feltárni és dokumentálni mindent, mert tudni kell az utókornak a válaszokat a könnyes szemmel feltett kérdésekre. Kik, milyen okból dönthetnek ártatlan emberek megbüntetéséről, ha volt egyáltalán, kitől kapták a felhatalmazást tetteikre, és miért pont nekünk kellett ezt elszenvedni? Ezeket a kérdéseket teljes joggal és a legnagyobb titokban a 70 évvel ezelőtti kényszerű lakosságcsere miatt összekovácsolódott Tardoskedd és Környe egykori lakói is feltették, mivel ’47 nyarán Környét érte el a kitelepítés és ’48 telének végén pedig Tardoskeddet. A tragédia alapjaiban ugyanaz volt… – fogalmazott az emlékünnepségen Beke László polgármester, hangsúlyozva, hogy a rendezvény azért is fontos, mert még lehetőség nyílik az egykori kitelepítettekkel folytatott beszélgetés során közvetlenül megismerni a tragédiát, melyet a két falu először mutat be közösen, s amely mindkét település életét gyökeresen megváltoztatta.

A tardoskeddi Csomó Magdolna gyerekként élte át, tapasztalta meg saját bőrén a csehországi deportálást, s mint visszaemlékezésében elhangzott, felnőtt fejjel érezte át igazán a történtek súlyát és mélységes fájdalmát.  Magdi néni 9 éves volt, amikor három ember érkezett a nagyapjához, és igyekeztek meggyőzni, hogy reszlovakizáljon, s akkor nem telepítik ki. Nagyapja nem akarta megtagadni a magyarságát, így családja felkerült a kitelepítendők listájára, mégpedig az első transzportba. Ő Tardoskedden maradt, Magdi nénivel és szüleivel indult el a tehervonat  Tachovba, ahol a téglagyárban dolgoztak, ám jogfosztottak lévén csak fél fizetést kaptak. Amikor nagyapja megtudta, hogy másik fiával, Vincével a magyarországi Györkönybe telepítik őket, elutazott Tachovba elbúcsúzni. Magdi néniék 1948 decemberében térhettek haza Tardoskeddre. Itthon nem várt minket senki. Amikor a szüleim elmentek a községházára, hogy bejelentkezzenek, az arcukba kiabálták, hogy minek jöttünk haza, inkább maradtunk volna ott, ahol eddig voltunk… – idézte fel a fájdalmas emlékeket.

Hurcolják a népet messze idegenbe, hallatszik a sóhaj: Istenem, ne hagyj el! Szabadságra vágyott Tardoskedd népe, mégis szolgaság lett szorgalmának bére. Ahogy megérkeztek a rabszolga-vásárra, megtudták, hogy kinek, mennyi lesz az ára. Olcsó lett az ember és préda a nemzet, sajnos nekünk kellett elszenvedni mindezt… – egy valamikori kitelepített, Birkus Károly „Deportálás” című, keservesen szívszorító verse Birkus Magdolna előadásában hangzott el az akkori eseményekről.

1946. február 27-e szomorú és sötét dátuma a magyarság, de a szlovákság történelmének is. Önkényes kitoloncolások, a csehszlovákiai német és magyar lakosság teljes jogfosztottsága közepette került sor erre. Szomorú és értelmetlen, kártékony epizódja volt ez a magyar és a szlovák nemzet közös történelmének, hiszen a lakosságcsere gyakran többgenerációs együttélést szakított meg, hosszú barátságokat zilált szét és cserélt fel gyűlöletre. A lakosságcserének nevezett etnikai tisztogatás így lett betetőzése a kényszermunkára való elhurcolásnak, az általános jogfosztottságnak. Felvidéken alig akad olyan család, melyet a kitelepítés borzalmai és annak máig ható fájdalmai ne érintenének. Ezért is fontos emlékeznünk. S azért is, mert nincs igazuk azoknak, akik ezt lezárt múltként próbálják kezelni. Nem feledhetünk. Nem, mert az 1946-os szerződés itt kísért ma is, és mindmáig érezteti a hatását. Visszaköszön meggyengült identitásunkban, a népszámlálási statisztikákban, él az anyanyelvű iskolától való elfordulás gyakorlatában. És él az utódok emlékezetében – hangzott el Tirhold Kármentől, a Német Nemzetiségi Önkormányzat Környe elnökétől, aki Szent Pál apostol gondolatát ajánlotta mindenki figyelmébe: Ne azt keressétek, ami széthúz és megoszt benneteket, hanem azt, ami összeköt.

„A környei németek kitelepítését a 2.sz. Kitelepítési Bizottság intézte, melynek a helyi megbízottja Bott Tamás kitelepítési kormánybiztos volt. A német lakosságot öt kategóriába sorolták: kitelepítendők, felmentettek, kivételezettek, terhes nők és egyéb korlátozás alá esők. Ekkor már nem konkrétan a háborús bűnösöket, inkább a gazdagabb családokat írták fel a kitelepítési listára. Még olyanokat is elvittek, akik magyarnak vallották magukat. Például az egyik családfő, aki szintén magyarnak vallotta magát, hetykén megjegyezte:„megyek megnézem hogyan viszik a svábokat”.    De nem sokáig nézelődhetett, mert érte is mentek a rendőrök és felrakták családostól a vagonba. A bánya sok környei családot felmentett, előfordult, hogy a vagonból hozták vissza őket. A családok 30 kg-os csomagot vihettek magukkal. Néha lemérték egy-egy család csomagját, és ha nehezebb volt a megengedettnél, ki kellett venni belőle valamit.” (részlet Süli Lászlóné, „A környei német nemzetiség múltja és jelene György Vincéné, született Fábián Mária visszaemlékezései alapján” című szakdolgozatából.)

Fábián Józsefné, Annus néni és családja azon szerencsések közé tartozott, akik végül maradhattak, mert igazolták, hogy a papa a bányában dolgozik. De még ma is élénken élnek az emlékezetében a történtek, melyről így mesélt: sosem felejtem el azt az idős bácsit, aki kapujában állt a csomagjaival és keservesen sírt. Mindenhol könnyes szemű embereket láttam. Volt olyan család, akiknek a rendőrök segítettek itt maradni. Annus néni azt a dalt is pontosan fel tudja idézni, melyet a vonatra várakozó svábok énekeltek: fiúk mi már elmegyünk, nem látjuk többé a kicsiny falut, nem látjuk többé a rácsos kaput. Mondjátok meg annak, ki hazaér, idegen földön pihenek én…

Hitre, reményre és szeretetre mindenkinek szüksége van – ezeket a gondolatokat tolmácsolták a tardoskeddi Bencze Erika, a „Világíts a világért” című lemezén hallgató dalai, melyekkel a kitelepítési emlékünnepséget színesítette. A rendezvény részeként nyílt meg és április 20-áig látható a Művelődési Házban a „Tardoskedd 1945 – 1949” című vándorkiállítás, amely a Lucerna Polgári Társulás elnöke, Buda Ferenc érdeme és sok éves kutatómunkájának eredménye. A tárlat kivételesen újszerűen, ám döbbenetesen valósághű és kifejező módon tárja a közönség elé azokat a nyomasztóan nehéz éveket és történéseket. A kiállítás egyedisége abban rejlik, hogy a fotográfiák és dokumentumok által bemutatott események kimondottan Tardoskeddhez és a tardoskeddi emberekhez kötődnek. Az egyes, különálló blokkokban feldolgozott témákat a kiállítás magyarul, szlovákul és angolul mutatja be. A projekt egyik különlegessége a község migrációs térképe és legmegrendítőbb „látványossága” az a speciális marhavagon-utánzat, amilyenekben annak idején az államhatalom könyörtelenül végrehajtotta az összes kitelepítést, áttelepítést, deportációt, repatriációt. A vagon belseje rekonstruálja a csehországi deportációt, ugyanis ott egy vagonban 2 család volt, és azt, a Felvidéken egyetlen fellelhető eredeti ládát is bemutatja, melyben a vagyonukat vihették. A vagon belső „fala” magyarországi temetőkben, így a környeiben nyugvó kitelepített tardoskeddiek síremlékeikről készített fotók láthatók.

A hűség csupán annyi, hogy néha szíved titkon megremeg, ha szülőfölded nyelvén szólva fordul feléd egy kisgyerek. – olvasható azon az emlékművön, melyet tavaly júliusban avattak fel Környén. Az ez év januárjában tragikus hirtelenséggel elhunyt Buják Vince alkotása a Környéről 1947-ben és Felvidékről 1947-48-ban kitelepítettek, deportáltak előtt tiszteleg. A tardoskeddi fafaragó, a Magyar Kultúra Lovagja is elszenvedője volt a kitelepítésnek. Tavaly, az emlékmű avatásakor így fogalmazott: szüleink jó keresztényt neveltek belőlünk, megtanították, hogyan kell megbocsájtani az ellenünk vétkezőknek. Mi megtanultunk megbocsájtani, de feledni soha nem fogunk…

A kitelepítési megemlékezés zárásaként az emlékmű makettjénél Buják Vince és a kegyetlen népességcsere valamennyi elszenvedője előtt tisztelegve Tirhold Kármen, Buda Ferenc, és Beke László helyezte el a kegyelet virágait.