Remény-nap Környén és Tarjánban

Ötödik alkalommal várták Remény-napi programokra a vendégeket Környén augusztus 6-án, a rendezvény helyszíne hagyományosan más településsel is kiegészült, ezúttal Tarjánnal. Az idén “A te gondodra bízom a családok minden szükségletét…” mottóval szervezett ünnepségre – szintén – hagyományosan nemcsak a környező településekről, de a Felvidékről is érkeztek vendégek.

Ötödik alkalommal rendezte meg szombaton a Remény nap-ját a környei Római Katolikus Egyházközség, a Református Gyülekezet, a Három Királyok Alapítvány, valamint Környe önkormányzata. A rendezvény a család évében Boldog II. János Pál pápa imájának egy sorával, „A te gondodra bízom a családok minden szükségletét…” mottóval várta a híveket, akik ezúttal is nemcsak helyből, s a környékbeli településekről, de Dunaszerdahelyről, Nagymegyerről, Szentantalról, és Környe testvértelepüléséről, Tardoskeddről is érkeztek. A rendezvényt Czunyiné dr. Bertalan Judit megyei kormánymegbízott, országgyűlési képviselő, Michl József országgyűlési képviselő, valamint Takács Károly Oroszlány és Hartdégen József Vértessomló polgármestere is megtisztelte jelenlétével.

Öt esztendővel ezelőtt az első Remény-napját a kitelepítések, deportálások évfordulóján a múltba tekintés és kiengesztelődés hívta életre, hiszen Környén számos olyan lakos, vagy leszármazott él, akiket Felvidékről telepítettek át a második világháború után. Akkor a szervezők a felvidéki gyökerek kapcsán döntöttek úgy, hogy a programra a Remény szerkesztőségének munkatársait is meghívják, hiszen névazonosság mellett a keresztény újság gondolatisága is tökéletesen illeszkedik a rendezvény eszmei üzenetéhez: a felekezeti hovatartozás nélküli közös emlékezéshez, a kiengesztelődéshez. A Remény című újság főszerkesztője, dr. Herdics György apát eddig minden évben ellátogatott Környére Pozsonypüspökiből, idén azonban egyéb elfoglaltsága miatt nem tudott részt venni az eseményen.

A program kezdetén a Közösségi és Tájházban a Szivárvány Táncegyüttes szórakoztatta az egybegyűlteket, majd a református templomban tartott ökumenikus megnyitón Beke László polgármester a mottóhoz és a család évéhez kapcsolódva a Környe közoktatásában és életében jelentős szerepet betöltő Hegyháti családról is megemlékezett.

Hegyháti Alajos és felesége, Hahnekamp Marianna sorsa Gánton fonódott össze, majd közös életük színtere Kecskéd, később Környe lett, hogy munkájukkal, életükkel alakítsák a község történelmét, segítsék, oktassák, neveljék faluban élőket. Tevékenységük értékét növelte, hogy a XX. század második felének magyar történelme, az egyre puhuló diktatúra is folyamatosan köveket gördített életútjukra, de ők vállalták a kihívásokat, és hitük, jellemük szerint tették dolgukat. Volt olyan szakasza életüknek, amikor saját házukban megtűrt emberként éltek, s volt olyan, amikor Kömlődre kellett gyalog átjárniuk tanítani.

Ezek a kihívások, akadályok, nehézségek csak megerősítették őket, bizonyságot adtak, hogy jó úton járnak, hogy helyesen cselekszenek. Követendő az életük, követendő a munkásságuk, követendő a gondolkodásuk. Úgy gondolom, hogy tanulhatunk tőlük – fogalmazott a polgármester, zárásul azt kívánva, hogy a remény lángja ne csak ezen a napon lobogjon a szívekben, adjon hitet és erőt mindenkinek az ünnep után is a hétköznapokhoz, a munkához, a boldog családi élethez.

Beke László gondolatait Szemeti Ferenc református lelkész igehirdetése követte, majd Mons. Szakál László János, Nagymegyer esperes plébánosa köszöntötte a híveket, tolmácsolva dr. Herdics György apát, kanonok, s egyben a Remény szerkesztőségének üdvözletét. Az igehirdetéshez kapcsolódva így méltatta a rendezvény ökomenikus jellegét: nagy boldogság ez számunkra, hogy közösen dicsőíthetjük az egy igaz Istent.

A Remény-napja Petrás Mária csángó énekművész műsorával folytatódott a katolikus templomban, ahol a Kápolnarészben keramikus alkotásaiból nyílt kiállítás.

Petrás Mária a Bákó megyei Diószénben született Romániában, s 1990-ben érkezett először Magyarországra egy csángó küldöttség tagjaként. Azóta folyamatosan és aktívan vesz részt a csángó ügyeket szolgáló anyaországi és a határon túli szervezetek munkájában. Első önálló keramikus kiállítása 1997-ben nyílt Zuglóban, mára nemcsak Magyarországon, de világszerte ismertté váltak művei. Gyakran énekel csángó népdalokat különféle kulturális rendezvényeken, rádió és televízió stúdiókban.

Petrás Mária műsorát Mons. Szakál László János, Nagymegyer esperes plébánosa főcelebrálásában, a „Család éve” jegyében ünnepi szentmise követte a katolikus templomban, a szentmisét Hegyháti Alajos és felesége lelki üdvéért ajánlva fel, a szent áldozás alatt a Vackor Óvoda kamarakórusa énekelt Wind Károlyné vezetésével.

Teljes meggyőződéssel valljuk, hogy a keresztény családok védelmezik az életet, mert a férfi és nő kapcsolata a házasságban életet adó kapcsolat. Isten akaratából… A gyermeknek a családban kell megtanulnia, hogy az élet Isten nagy ajándéka. A családban tanultuk meg mi is, hogy Isten akarata szerint kell élnünk az életünket… Az egyház ma is bízik a keresztény családokban. Ahol megbecsülik az öregeket, védelmezik a meg nem született életet, a gyermeket, Isten ajándékát… – mondta az esperes plébános, kérve, hogy az imákban az édesapákról se feledkezzenek meg, akiknek az a feladatuk, hogy gyermekeiket – ha némi szigorral is – jó útra tereljék.

Az édesanyák kapcsán, akikért – mint mondta – oly sok ima szól, így fogalmazott: „Add meg Istenünk, hogy itt, az Anyaországban, s a Csallóközben, de István Király és a Szűzanya országában mindenütt mind több legyen az áldozatos életet adó édesanya!”

Mons. Szakál László János végül a felvidékiek nevében köszönetét fejezte ki a Remény-nap szervezői számára a meghívásért, s kifejezte abbéli meggyőződését is, hogy a rendezvény évről-évre reménnyel, hittel tölti el a résztvevőket, s erősíti összetartozásukat.

A vendégek útja délután Tarjánba vezetett, ahol a római katolikus egyházközséget, a hit- és közösségi életet, szakrális létesítményeiket Szabó Zoltán plébános, s Árendás Tamás világi elnök mutatta be.

Tarjánban a római katolikus svábok 1737-es letelepedését követően, 1756-ban alapították meg a plébániát, az egyházközség anyakönyvei is ekkortól datálódnak. A barokk stílusú katolikus templomot Esterházy József kegyúr építtette 1779 és 1783 között, Fellner Jakab terve alapján. Az Isten házát az évszázadok során többször fel kellett újítani. Így 1945-ben is, amikor két bomba okozott benne komoly károkat. Az utóbbi 20 évben jelentős belső és külső renoválások történtek: 1989-ben a padok cseréje, 1998-ban a belső festés, 2003-ban a toronysisak renoválása, 2007-ben a teljes külső felújítás és 2008-ban a templom előtti és körüli díszburkolat kiépítése. A haladó korral is lépést tartanak Tarjánban, a templomban ma már nem találhatók énekeskönyvek, hiszen a misék alkalmával az énekeket projektoron vetítik ki a hívek számára.

A plébániaközösség összetartozását egész évben sokszínű, minden generációt megszólító rendezvényekkel igyekeznek erősíteni. Az legfontosabb egyházi ünnepekhez kötődő, lélekemelő liturgiákon túl rendszeresen felelevenednek a többnyire leginkább a falusi léthez kapcsolható keresztény hagyományok: a bor-, a búza- és az új kenyér megszentelése. Az ünnepeik sorát gazdagítja a Szent Kristóf-napi áldás, a jubiláló házasok fogadalmát megerősítő, valamint az idősek és betegek szentségét kiszolgáltató vasárnapi szentmise.

Az 1756-ban épült egykori plébánia felújított épülete közösségi házként számos egyházi program fészke. A vasárnapi misék után rendszeresen benépesül, amikor a gyermekek akár asztali focizhatnak is. De húsvéti és karácsonyi kézműves foglalkozások is várják a kicsiket, s a bérmálkozásra készülő fiatalok hittanóráin, vallásos témájú filmek vetítésén túl a közösségi házban kapnak helyet a keresztény szellemiségű képzőművészek alkotásait bemutató kiállítások is.

Az is kiderült, sajnos rövidül a község esküvői „listája”, ezért ritka alkalomnak lehettek a Remény-nap résztvevői szemtanúi, amikor fúvószenekar kíséretében népes esküvői menet érkezett a templomhoz. A felvidékiek élvezettel hallgatták a muzsikát, hiszen – mint mondták – náluk nem rezesbanda húzza a lakodalmakon a talpalávalót, ezért egy életre szóló élménnyel gazdagodtak.

Az 5. Remény-napjának résztvevői természetesen idén is azzal az ígérettel és reménnyel búcsúztak, hogy jövőre ismét találkoznak Környén.

Egy tanító házaspár a XX. századi Magyarországon

Hegyháti – születéskori nevén Hergeth – Alajos a Baranya vármegyei Tekeresen született 1893. június 21-én Hergeth Péter és Fischer Margit gyermekeként. Az egyszerű földműves házaspár korán megnyilvánuló jó képességei miatt a gyermeket minden erejükből taníttatni kívánták. A török uralom idején elnéptelenedett dél-dunántúli térségbe telepített németajkú lakosság rendkívüli szorgalmával, évszázados népi tapasztalatával gazdálkodott a hegyes-dombos vidék minden adottságát kihasználva, hogy a jobbágyfelszabadítás után megszerzett kicsike, gyenge minőségű telekből a megélhetést biztosító termés meglegyen.

Hergeth Alajos a Pécsi Püspöki Római Katolikus Tanítóképző Intézetben szerzett oklevelet és a római katolikus kántori teendők végzésére képesítést 1912 júniusában. Ugyanebben az évben Vértesacsán kezdte meg tanítói működését, majd az év végétől Gánt községbe költözött, ahol 1924. november 1-jéig dolgozott.

Hahnekamp Marianna 1892. augusztus 7-én született a Sopron vármegyei Lajtaszentgyörgy (ma Sankt Georgen am Leithagebirge néven Ausztriához tartozik) községben földműves család hetedik gyermekeként. A polgári iskola első osztályát – mint cserediák – Kapuváron végezte, és ekkor tanult meg magyarul. A következő három tanévben költségkímélés céljából visszatért Kismartonba. A város és a szülőfalu közötti három és fél kilométert mindennap kétszer tette meg gyalog oda és vissza. A tanárok részéről gyakran elhangzott a „jó tanács”, hogy „milyen szép a földműves élet” vagy „szakácsnőként, varrónőként is jól kereshetne, amilyen ügyes”. Az ehhez hasonló kis megaláztatások csak megnehezítették a falusi leány diákéveit, de ő elkötelezettségét megerősítette, hogy továbbtanul. A tanítónőképzőt a soproni Szent Orsolya Rendi Római Katolikus Tanítónőképző Intézetben végezte el. Jó tanulmányi eredménye miatt kétszáz koronás ösztöndíjban részesült, és ezt úgy kellett beosztania, hogy fedezze a tíz hónapos tanulás költsé¬geit. Ezért minden lehetőséget kihasznált, hogy pluszjövedelemhez jusson: szépen hímzett, kötött, varrt és gépelt. Két-három társnőjével együtt százával készítették a kötényeket, fehérneműket, apró ruhákat, amelyeket a korabeli „karitatív” szervezetek szociális célokra adományoztak a rászorulóknak. Éppen száz évvel ezelőtt, 1911. július 11-én szerezte meg elemi iskolai tanítói oklevelét. Sok helyre beadta pályázatát és egyéves kényszerpihenő után 1912. szeptember 1-jén Gánt községben kapott kinevezést.

A SZÁLAK ÖSSZEÉRNEK

Ebben a kis vértesaljai községben találkozott Magyarország két távoli részéből származó ambiciózus fiatalember, akik tanítói esküjük alapján („Őfelsége apostoli királyom, magyar hazám és annak alkotmánya iránt tántoríthatatlan és rendületlen húséggel viseltetem, az ország szentesített törvényeit, törvényes szokásait megtartom, a hazai hatóságok törvényes rendeleteit, valamint a tanítói tisztemmel járó kötelességeket mindenkor lelkiismeretesen, híven és pontosan teljesítem, a gondjaimra bízott ifjúságot a magyar haza szeretetére fogom nevelni”) végezték munkájukat.

Hergeth Alajos és Hahnekamp Marianna 1914-ben Lajtaszentgyörgyön kötött házasságot. Gyermekeik – Alajos (1915-1998), Margit (1917-2008), Gizella (1919-2008) és Ilona (1921-1991) – Gánton születtek.

Hergeth Alajos tartalékos tisztként részt vett az első világháborúban. Az olasz fronton tanúsított bátor helytállásáért különböző kitüntetésekben részesült, és 1925-ben felvételt nyert a vitézi rendbe. Ennek következtében családnevét Hergethről Hegyhátira változtatta.

Ez idő alatt a tanítónő folyamatosan végezte munkáját. Volt, amikor egyedül látta el százharminchat nappali tagozatos és negyvenkét ismétlő tanuló oktatását. 1917-ben első leánya születése után három nappal már tanított az iskolában. Külön figyelmet szentelt a leánytanulókra, és boldog volt, mert a falu közössége elismerte, tisztelte és megbecsülte munkáját.

Az egyházi iskolák akkori fizetési rendje nagyon sajátos volt, a bér egy része „természeti” juttatás volt, így a rendszeres, tervezhető készpénzbevétel nagyon alacsony volt. A négy gyermek várható oktatása nagyobb jövedelmű állás megpályázását igényelte. Mivel Kecskéden volt üresedés, ezért ezeket az állásokat pályázta meg a házaspár. A falu lakossága megértette és elfogadta döntésüket. Távozásuk előtt őszinte szívvel megsiratták őket. Olyan emberek távoztak Gántról, akik példamutató pedagógusok voltak, mindenkin önzetlenül segítettek.

Ennek bizonyítéka a falu különös sorsú „árvagyereke”, az Egyesült Államokban született Nestler János, akit szülei Gánton, a rokonoknál hagytak, hogy később, amikor anyagi helyzetük rendeződik, újra magukhoz vegyék. Az ő nevelését a tanítók önszántukból vállalták, majd közép- és felsőfokú tanulmányai idején ösztöndíjakat pályáztak meg számára, majd a nyári szünetekben otthonukba fogadták őt. A tehetséges fiatalember Bécsben szerzett orvosi diplomát, a második világháború után kitoloncolták az Egyesült Államokba, ahol fényes szakmai karriert futott be. 1920 után a gánti bauxitvagyon feltárásában országos hírnevet szerzett Balás Jenő gyergyóremetei bányamérnököt – támogató híján és anyagi lehetőségei kimerülése után – évekig szolgálati lakásukban látták vendégül.

Higgadt, okos, reális magatartásukkal minden konfliktust kezelni tudtak. A falu lakossága nem felejtette el a tanító házaspárt, és Lujzi bácsi 1969-ben bekövetkezett halálakor – negyvenöt évvel Gántról történt elköltözésük után – népes küldöttség érkezett a környei temetésre.

A NEMZET NAPSZÁMOSAI

1924. november 2-án Kecskédre kerültek kántor- és elemi iskolai tanítónak. Fetser Antal győri püspök a következő évben a családfőt a kecskédi iskola igazgatójává nevezte ki. Tevékenységük itt is kiemelkedő volt, amit az iskolaszék által minden tanévben kiállított működési bizonyítványok tanúsítanak. Négy évvel később – szintén anyagi okok miatt – elfogadták a környei elemi iskola állásajánlatát, így 1928. december 28-tól itt teljesítették hivatásukat. Hároméves kántortanítói és beosztott tanítói megbízatás után 1931-ben a győri püspök Hegyháti Alajost Környén is igazgatóvá nevezte ki. 1929-től már iskolalátogatói (szakfelügyelői) kinevezéssel ismerték el kiemelkedő munkáját. Ellenőrzési körzete Alsó- és Felsőgalla, Kecskéd, Környe, Környebánya, Majkpuszta, Várgesztes és Vértessomló iskolaira terjedt ki.

Az önképzésen kívül az adódó szervezett oktatási lehetőséget is mindig kihasználták, hogy munkájukat minél jobban tudják végezni.

A teljesség igénye nélkül:

Hegyháti Alajos iskolán kívüli népművelési előadások tartásával elismerést szerzett, és népművelési ügyvezetőnek nevezték ki.

A vármegyei Thaly Kálmán Bizottság nyelvművelő munkájukért a házaspárnak több alkalommal elismerést és jutalmat adott.

A Julián Iskola Egyesület a magyar nyelv sikeres tanításáért elismerő oklevélben részesítette Hegyháti Alajosnét.

Mindketten elvégezték a bajai magyar királyi állami tanítóképző intézetben a német nemzeti kisebbségi iskolák tanítói számára szervezett kéthetes továbbképző tanfolyamot. (Annak tematikája még napjainkban is figyelemre méltó lehet.)

A TÖRTÉNELEM SODRÁBAN

Hegyháti Alajosék Környén, a tóparton családi házat építettek, mivel az iskola és a templom közelében nem volt építési terület. Ez volt az első lakóépület a halastó partján, mert a helyi lakosság a tó ingadozó vízszintje miatt nem vállalkozott az ottani építkezésre. Az igazgató-tanító úgy terveztette meg a lakóházat, hogy az a legmagasabb vízállás esetén is biztonságot nyújtson. 1934-ben, az építés kezdetekor, egy évvel a világválság után, nem volt hitellehetőség, és négy gyermekük középiskolai taníttatása minden anyagi lehetőségüket kimerítette. Mivel a tanítói jövedelem mellett családi megtakarítással nem rendelkeztek, magánemberektől vettek fel kölcsönöket, amelyeket kamatostul visszafizettek. A családfőt a második világháborúba is behívták, amikor a már felnőtt gyermekek édesanyjukkal az utolsó törlesztőrészletet kiegyenlítették.

Az országot – a németek után – megszálló szovjet Vörös Hadsereg csapatai ökörsütés céljából a házat felgyújtották, így az rommá égett. Az ötvenhárom éves házaspárnak minden vagyona megsemmisült, és a következő években albérletbe kényszerültek. Az ekkor megalapított állami gazdaság egy agrármérnököt kívánt alkalmazni, akinek „úrhatnám” felesége a falut látva úgy nyilatkozott, hogy ideköltöznek, ha a tóparti romos házat nekik újjáépítik. A hatóság ezután a tulajdonosok tiltakozása ellenére államosította az ingatlant. A felépített házban Hegyhátiék egy szoba, a konyha és a kamra igénybe vételére voltak jogosultak.

A második világháború után az oktatás újjászerveződött. Az országban bekövetkezett politikai fordulat után Hegyhátiék státusza is megváltozott, beosztott általános iskolai nevelők lettek. Hegyháti Alajosról ekkor még így nyilatkoztak a véleményező lapon: „iskolai munkáját szorgalmasan végzi, lelkiismeretes. Barátságos egyénisége miatt tanítványai nagyon szeretik. A társadalmi munkában szívesen részt vesz. Semmilyen szakmai és társadalmi munkát nem utasít vissza.” Ugyanez volt a vélemény Hegyhátinéről is: „hatvanéves kora ellenére nagyon szorgalmas, jó pedagógus.” Néhány év elteltével romlott a helyzet és a vélemény is: „Hegyháti Alajos kapcsolata a klérussal szoros barátság, naponta templomba járó.” Így a járási tanács végrehajtó bizottsága oktatási csoportjától megkapták a – helyesírási és nyelvhelyességi hibáktól hemzsegő – értesítést, hogy a környei általános iskolánál szükségessé vált szakoktatás fejlesztése „végett” július 1-jétől áthelyezik őket a kömlődi általános iskolába.

A háromévi kömlődi munka a Hegyháti házaspár legszebb szakmai emlékei közé tartozott, eltekintve a bejárás nehézségeitől. A köztiszteletben álló idős tanítókon jó érzésű munkások és bányászok segítettek, akiknek Tatabányára tartó buszai felvették a hóban-sárban egymásba kapaszkodó házaspárt. 1955. július 15-i hatállyal munkaviszonyuk megszűnt.

FIATALOS ÖREGSÉGBEN

Hegyháti Alajos szellemileg aktív, vérbeli pedagógus volt, aki tudomásul vette a történelmi környezet változásait. Elfogadta a felkínált lehetőséget, és 1957 november l-jétől a következő öt tanévben – majdnem harminc év után ismét! – Kecskéden tanított hetvenéves koráig. A téli és a nyári szünetekben unokáit maga köré gyűjtve néhány napra mindig visszatért kedvenc Baranyájába, szeretett Kató húgához és a még élő rokonsághoz. Szomorú szívvel nézte a németek kitelepítése után elnéptelenedő baranyai falvakat, az erőszakos bányaművelés hatására megváltozott természeti környezetet. Felesége egészségi állapota az utazásokat nem tette lehetővé, ő odahaza tevékenykedett.

Mindkettőjüknek megadatott az a kegyelem, hogy halálukig szellemi képességük teljes birtokában voltak. Hitvallásuk volt, hogy teljes egyéniségükkel az iskolát és a gyermekeket szolgálják.

Lujzi bácsi (a családban Apóka) fiatalos megjelenése ellenére 1969. december 10-én, hetvenhat éves korában váratlanul elhunyt, amikor a kertben vejével a hatalmas havat takarította. Marianna néni (a családban Nanuka) negyvenhárom évet tanított magyar iskolákban. Magyarnak vallotta magát, annak ellenére, hogy minden hozzátartozója osztrák volt, fejben németül számolt, németül imádkozott és német nyelven álmodott. Soha, egyetlen napot sem töltött betegállományban, holott szervezetét a nehéz fizikai és szellemi munka nagyon megviselte. Megérte unokái családalapítását, számos dédunokája növekedését. 1983. május 7-én, kilencvenegy éves korában tért meg Teremtőjéhez.

A rengeteg megpróbáltatást méltósággal viselték. A háború utáni szörnyű összeomláskor is csak azt mondták, hogy szerencséjük volt, mert senkijük sem veszett el a fronton, az országon átvonuló vérzivatarban. A kommunista fordulat éve után az iskolákban és a magánéletben őket és családtagjaikat számos inzultus (házkutatás, ÁVH-s kihallgatás, őrizetbe vétel) érte. Ezeket bölcs megnyugvással, keresztényi alázattal fogadták. Majd amikor már lehetőség nyílt rá, az ellenük elkövetett jogtalanság orvoslásáért a legjobb ügyvédek stílusát felülmúló beadványaikkal méltó igazságot nyertek.

A mai napon Hegyháti Alajosra és feleségére emlékeznek nagy számú leszármazottaik: tíz unokájuk, huszonkilenc dédunokájuk, azok hozzátartozói és huszonnégy ükunokájuk. Fájó szívvel gondolunk azokra a szeretteinkre, akik már nem lehetnek közöttünk. A megjelent rokonok őszinte hálával köszönik meg a mai napot a szervezőknek, akik méltó módot biztosítottak e két nagyszerű ember emlékének megőrzésére.

Környe, 2011. augusztus 6.