Vöröskeresztes aktivisták kirándulása

Segíteni embertársainkon, szebbé varázsolni a másik napjait, örömet szerezni valakinek igazán felemelő érzés. Sokszor hallhatjuk karácsony környékén, de a szimpla hétköznapokon a segítő, ajándékozó emberektől, hogy boldogabbak, amikor adhatnak, mint akkor, amikor Ők kapnak valamit valakitől. Nem gondolnám, hogy abban a pillanatban, amikor adunk arra gondolunk, hogy ezért majd kapunk is valamit, hiszen ez a titka az adakozásból fakadó boldogság érzésének, hogy nem várunk cserébe semmit érte.

Kirándulni voltunk a vöröskereszt helyi szervezetével az elmúlt hétvégén. Hartmanné Irénke a szervezet titkára már hetekkel előtte lázasan hívogatta, és örömmel közölte az aktivistákkal, hogy most ő fejezné ki háláját a sok segítőnek és meginvitálja egy kirándulásra Keszthelyre mindazokat, akik önzetlenül segítenek, jönnek az első hívó szóra szabadidejüket nem kímélve, segédkeznek az idősek napján, sütnek-főznek, terítenek, felszolgálnak, hogy örömet szerezzenek egy évben egyszer községünk szépkorú embereinek, vagy aktívan veszik ki részüket a vöröskereszt egyéb munkájában.

Bár az időjárás nem kecsegtetett sok jóval bennünket a reggeli induláskor, azért ott ahol ennyi hölgy összegyűlik, időjárás ide vagy oda, csak jókedv lehet.

Utunk első állomása Balatonederics volt, ahol kicsit „hazi” szemmel is néztük, dr. Nagy Endre értékes gyűjteményét, mely a balatonfelvidéki nyaraló falai között fellelhető, hiszen kevesen tudják, hogy Szőnyben született 1913-ban.

Három afrikai gyűjtőút után 1958-ban, Tanzániában telepedett le. Az első években európai múzeumok megbízásából dolgozott, majd a Kilimandzsáró melletti vadászati területén vadaskertet alapított. Tiszteletére 1981-ben tavat és kilátót neveztek el róla. Egyik szervezője az 1971. évi budapesti Vadászati Világkiállításnak, a tanzániai pavilon vezetője.

Elcsodálkozhattunk, hogy mennyire tartalmas, szerteágazó életpályáját járt be. Boldog volt a világ másik végén, és mégis gondolt szeretett hazájára, idevarázsolva Afrika kultúráját, tárgyait, a vadászatról szóló megannyi emléket, egy mini Afrikát megteremtve a Balaton partján.

Tovább indulva megpihentünk a Szépkilátónál Balatongyörökön, ahonnan pazar látványt nyújt a Balaton teljes szépségében, háttérben a badacsonyi hegyekkel. Ágoston Éva védő néni a sok ülés után egy átmozgató taicsira hívta a csapatot, meglepően sokan csatlakoztak hozzá, kóstolgatva ennek a mozgásformának az ízét.

Úti célunk fő állomása Keszthely volt, a Festetics kastélyban már várt ránk az idegenvezető, hogy szakszerű kalauzolásával visszaröppenhessünk a múltba és rácsodálkozhassunk olyan értékekre, kézzel készült remekművekre, melyeket talán el sem tudunk képzelni, hogy gépi érintés nélkül készültek. Elmerengtünk azon, hogy vajon hogyan fűtötték ezeket a hatalmas termeket, de rögtön választ is kaptunk rá, miszerint már akkoriban, több száz évvel ezelőtt is létezett padlófűtés. A kastély parkjában sétálva, a rengeteg színes virág ejtette ámulatba a csapatot.

A hintómúzeumban is visszaröppentünk több száz évvel ezelőttre, elképzeltük, hogy hogyan utazhattak annak idején a ló vontatta kocsikon, szánon az akkor élt emberek. Miként vitték a küldeményeket, ételeket, élőállatot, zsírt, stb. a postakocsival egyik településről a másikba, és legfőképp mennyi időt vett igénybe a „romlandó” árú kézbesítése. Végül megkoronázta a napot a pálmakert megtekintése, ahol csodálatos virágok, zöldnövények pompáztak a szivárvány minden színében.

Jól kifáradt a társaság a látogatás végére, de ha már 5 km-re jártunk Hévíztől, hát egy villámlátogatásra oda is átruccantunk. Akik még nem jártak arra – sajnos nagyon kevés volt az idő – éppen csak beszippantották az ottani levegőt, akik meg már jó ismerősként tértek vissza, boldogan nosztalgiáztak és ismerősként üdvözölték a ritkaságszámba menő, egyedi hangulatú várost, hiszen gyógyító vizű tava a világ legnagyobb biológiailag aktív, természetes termáltava, mely testet és lelket egyaránt felüdít. Igazán szép nap volt, köszönet érte Láng Évának, aki megszervezte, Hartmanné Irénkének, aki meginvitálta a csapatot, a két „mozgó árus” lánynak, akik mint az utasellátó anno, lelkesen kínálták folyamatosan „portékáikat” a megfáradt utasoknak a buszon.

Emlékezetes, szép napot töltöttünk együtt, jó volt kikapcsolódni, más tájakat látni, hiszen sokan most jártak arra első ízben. Mégis azt gondolom, hogy már mindannyian várjuk az Idősek Napját, amikor süröghetünk-foroghatunk a tisztességben megőszült helyi nénik – bácsik között, megvendégelhetjük őket egy kis uzsonnával, süthetünk finom süteményeket számukra, egy-két jó szót intézhetünk hozzájuk, mert az igazi ajándék az, amikor csillogó szemeikből kiolvashatjuk a hálát és a szeretetet, hiszen adni sokkal jobb, mint kapni!

(Természetesen a kiránduláson a különböző helyszínekre a belépődíjak és az étkezés önköltséges volt mindenki számára.)

Molnárné Varga Katalin