De jó, hogy eljöttél! Olyan rég láttalak! Te vagy az Éva? Na, találd ki! Nem, a Marika! – üdvözölték egymást és „ismerkedtek” egymással szombaton azok az egykori osztálytársak, akik 1955 júniusában köszöntek el végzős diákként a környei általános iskolától.

Ballagásuk nem volt, tablókép sem készült hatvan esztendeje, a közösen eltöltött évek emlékeit azonban igyekeztek megőrizni, hiszen ötévente rendszeresen tartottak osztálytalálkozót, még ha akadt is közöttük olyan „diák”, Rácz János, aki fiatalon elhagyta az országot, s most, a 60 éves találkozóra látogatott el először. Annak idején többen keresték a boldogulásukat a messzi távolban, így szombaton Schlepp József is Amerikából érkezett, Both Emese pedig Svájcból, aki a falut így jellemezte: Környe egy álom…

Elszaladt ez a hatvan év, s mindannyiuk számára bőven hordozott magában változást, örömet, boldogságot, s fájdalmat is. Vanya Zsuzsa szervező valamennyiük szeretetteljes jelenlétét megköszönve azokról az egykori pedagógusokról, társakról is szólt, akik már nem lehetnek közöttük… legfájóbb Rehoregh Ernő hiánya, hiszen ahogy évtizedek óta, ezt az osztálytalálkozót is közösen kezdtük el szervezni. De már nem lehet itt. Tegnapelőtt kísértük utolsó útjára… emlékezett, s a gyertyák lángjai könnyes tekintetekben tükröződtek vissza…

Dr. Papp Istvánné Tóth Rózsika, valamikori tanítójuk így, sok-sok évtized távlatából megosztott velük egy titkot: miattuk lett pedagógus, nem hivatástudatból. Ahogy mesélte, a diploma megszerzését követően máris Környén kezdett tanítani, s nagyon megszerette a diákjait, s eldöntötte, marad a pályán. Éreztem, hogy már nem recseg alattam a katedra – fogalmazott, s a további esztendőkre Dsida Jenő sorait idézte útravalóul az egykori szeretett tanítványok számára: Szálljon bár el sok évtized fölötted, Érjen bár bánat, tépdeső vihar, Szíved maradjon érző, fásulatlan, Lelked maradjon mindig fiatal!