1941-et írunk. Európát a II. világháború tankjai szántották fel. A vén kontinens lángokban állt és újabb országokat és földrészeket ért el a háború. 1941. június 22-én Németország hadserege megindította a Szovjetúnió elleni hadjáratot, melynek célja a szovjet-orosz állam megsemmisítése, a „keleti német élettér” elfoglalása volt, messze egészen az Urál vonaláig. Magyarország szíve a Trianoni békediktátum által megfosztott területei és népessége miatt még mindig vérzett – kezdte emlékező gondolatait a helyettes plébános, aki visszatekintések alapján részletesen idézte fel a Doni katasztrófát, az ahhoz vezető eseményeket, és a magyar hadtörténet legnagyobb vereségét követő időszakot is... az édesanyák, özvegyek, árvák reménytelen várakozását, a hazatérő túlélők kényszerű hallgatását a veszteségről, szenvedésről, félelemről, hiszen sokszor még családon belül sem lehetett kimondani, amit a szív és az emlékezet hordozott. Ma, amikor emlékezünk, nemcsak a múltat idézzük fel, hanem felelősséget is vállalunk. Felelősséget azért, hogy kimondjuk azt, amit ők nem mondhattak ki. Hogy ne engedjük feledésbe merülni a sorsukat. Hogy ne legyen többé kényszerű hallgatás ott, ahol igazság és emlékezés jár – fogalmazott.

Sokan nem hősi halált haltak, hanem a hideg, az éhség, a sebesülések, a reménytelenség áldozataivá váltak. A Don-kanyar tragédiája sok-sok tízezer magyar, köztük környei családok tragédiája is volt. Emlékezzünk ma csendben és tisztelettel azokra, akik ott maradtak a fagyos orosz földben. Emlékezzünk rájuk úgy, mint édesapákra, fiúkra, testvérekre, honfitársainkra. Őrizzük meg emléküket, és vigyük tovább a tanulságot: hogy a béke a legnagyobb érték, amelyet kötelességünk megbecsülni és megóvni – hangzott el a Német Nemzetiségi Dalkör éneke után az emlékműnél Magyarits Katalintól, a Kulturális, Oktatási, Sport és Nemzetiségi Bizottság tagjától, majd Gál Balázs lelkipásztor folytatta a visszatekintést: fiatal férfiak, családapák, fiak és testvérek nem tértek vissza onnan. Azonban mégis voltak, akik visszatérhettek otthonukba. Az én nagyapám kint harcolt a Don-kanyarban a 2. magyar hadseregben. Megsebesült, de valami különös okból hazatérhetett. Ha ő sem tért volna vissza, én nem volnék most itt… bizonyára vannak itt, akiknek ősei vagy rokonai is szintúgy odakint voltak, de mégis hazatérhettek. Ez nem lehet véletlen. A zsoltáros azt mondja, hogy az Úr csodálatos munkája ez. A zsoltáros vallja, hogy Ő volt a mi hajlékunk nemzedékről nemzedékre... A Doni tragédia miatt sok emberi munka és dolog érthetetlen maradt előttünk és eltűnt. De Isten kezének munkája örökre megmarad. Az elesettek már nem szólhatnak. De a következő nemzedékek igen – hirdette, az áhítat zárásaként hangsúlyozva: az emlékezés felelőssé tesz minket a jövőért. Nekünk az emlékezésben az a felelősségünk, hogy adjuk át gyermekeinknek és unokáinknak, mit tett az Úr nemzedékeken át. Ha ezt tesszük, akkor kezeink munkája örökre fennmarad. Nem hiába fáradozunk. Az Ő áldása van rajtunk. Ezért kérjük Őt, hogy tegye maradandóvá az emlékezésünk csendes szolgálatát.