„Szeretném az emberek lelkét legalább megérinteni ebben az egyre jobban elidegenedő világban. Nem azt festem, amit látok, hanem ami véleményem a dolgokról. Szárnyakról és kalitkákról,  a Barbie babák műanyag világáról, a konzerv  világ lélektelenségéről  Isten háta mögött. Sokszor visszatérek témáimban a régmúlthoz, a magyarsághoz, titkokhoz és legendákhoz. Mindig az örök érvényű dolgok foglalkoztatnak, de a múlton keresztül a jelenhez kívánok szólni.” – ez a hitvallása, és a szép számú érdeklődők igazolják, hogy a festőművész nap, mint nap megérinti az emberek lelkét.   

A kiállító művész, Jakobi Anna jelenség. Mind megjelenésében, mind habitusában, mind művészi pályafutásában annak számít. Következetesen, kitartóan alkotó művész, aki ifjúságától fogva egyenes vonalú, egyenletes mozgással építette fel művészi világát, hozta létre az egységes, és csak rá jellemző, egyedi stílusú táblaképeket, amelyekből e kiállítás is válogat – kezdte gondolatait Kövesdi Mónika művészettörténész. A szakrális témájú alkotásokról így fogalmazott: A Remény, az Égi jel, az Úr érkezése, az Istenre szomjazó, Istent kereső, vagy éppen az Isten nélkül botorkáló emberi világ képét mutatják… Kapuk nyílnak meg, utak kanyarognak, éden és pokol, a Madonna és a Sátán jelenik meg előttünk… Keskeny kapuk és széles utak között választhatunk. Jakobi Anna képei ilyen módon világ-képek, jelen valóságunk, világunk modelljei. Kis színpadok, melyben a kicsi színpad az emberi színjáték tere. Ádám és Éva mi vagyunk. Felfelé ragadó és lefelé húzó örvények közt választhatunk egy fenyegetett, apokaliptikus világban…Csodálattal tölt el Anna töretlen munkakedve, képeinek jól látható, egységes irányba mutató gondolatisága, sűrűsödő tanulsága, üzenete. Jelen kiállítás anyaga olyan, mint az irodalomból ismert létösszegző vers, nem más, mint világunk működéséről, mozgatórugóiról, tévútjairól mintázott modell. Ugyanakkor minden munkán megcsillan a remény és a vágy, a felfelé, a fény felé, az örökkévaló felé fordulás gesztusa, a sötét háttéren ütött résben, a sötét erőkön egyedül győztes Úr alakja…

Amikor meghívást kapok egy kiállításra, mindig megnézem a helyszínt. Ez az épület nagyon tetszett, és ami különösen vonzott, az a színvilág. Ez akkor derült ki, amikor behoztam a képeket. Olyan érzésem volt, mintha ehhez a falhoz készültek volna, pedig nem így történt. Valószínű, nagyon hasonló elképzeléseink vannak a tervezővel – mondta el az alkotó, aki – mint minden tárlata esetében – ezúttal is már jó előre, precízen megtervezte a képek elrendezését. Biztosan észrevették, hogy a kapu motívum nem csak a képeimen található, hanem a rendezésben is. Van, ami alacsonyról indul, kapu formában halad, a másik oldalon is jól látható a szimmetriára törekvés, mert szeretném, ha a képeimnek a rendezése is tükrözné, hogy én egy határozott ember vagyok, és szeretem a rendet és a fegyelmet – fogalmazott, s szólt arról is, hogy a szívébe szomorúság is vegyül, hiszen már nem lehet vele az édesanyja, édesapja… Ők voltak azok, akik minden egyes kiállítás előtt vele izgultak, és büszkék voltak a kislányukra…

A megnyitót hegedűmuzsikájával színesítette Schrancz Dóra, és Salamon Gyöngyi előadásában Jakobi Anna kedvenc, Tóth Árpád „Lélektől lélekig” című verse is elhangzott, egyfajta tükörképképként, rímekkel jelenítve meg az alkotó érzéseit:
Állok az ablak mellett éjszaka, S a mérhetetlen messzeségen át Szemembe gyűjtöm össze egy szelíd Távol csillag remegő sugarát. Billió mérföldekről jött e fény, Jött a jeges, fekete és kopár Terek sötétjén lankadatlanul, S ki tudja, mennyi ezredéve már… Tán fáj a csillagoknak a magány, A térbe szétszórt milljom árvaság? S hogy össze nem találunk már soha A jégen, éjen s messziségen át? Ó, csillag, mit sírsz! Messzebb te se vagy, Mint egymástól itt a földi szivek! A Sziriusz van tőlem távolabb Vagy egy-egy társam, jaj, ki mondja meg? Ó, jaj, barátság, és jaj, szerelem! Ó, jaj, az út lélektől lélekig! Küldözzük a szem csüggedt sugarát, S köztünk a roppant, jeges űr lakik!