Mindannyian ismerjük a történetet. A hősies pillanatot, ahogy Petőfi és társai azon a bizonyos napon elindultak, hogy fellobbantsák a forradalom lángjait. Mindegyikünk látta már műsoron, mindenkin ott díszeleg a kokárda ennek a napnak az emlékére. De vajon tudjuk, hogy honnan ered a kokárdaviselés? Tudjuk-e miért éppen piros- fehér-zöld a zászló színe? – ezt a kérdést is boncolgatta március 14-én a Kisfaludy Mihály Általános Iskola diákjainak ünnepi műsora, mellyel az 1848-49-es forradalom és szabadságharc hősei előtt hajtott fejet Borbélyné Grebely Éva, Dégenné Kovács Margit, Jakab András, Józan Tamás, Takács Karolina és Víg Regina felkészítésében a hetedik évfolyam, az énekkar és a néptánc tagozat.

Ezekkel a színekkel már József nádor felesége 1801-ben feldíszítette a Nógrád vármegye zászlaját. A vörös az erőt, a fehér a hűséget, a zöld a reményt szimbolizálja. Itt az ideje, hogy ti is viseljétek – ezekkel a szavakkal tűzte fel Szendrey Júlia Petőfi Sándor kabátjára annak idején az első kokárdát, amely a forradalom szimbólumává vált, s a mai napig üzeni, hogy 1848-ban álmodtak egy szebb jövőről, egy szabadabb hazáról...  

Március 15-ét rendszerint a „férfiak ünnepeként” idézzük fel, Petőfit, Kossuthot és társaikat azonban támogatták a nők is. A műsor azt is bemutatta, hogy milyen szerephez jutottak a forradalom és szabadságharc alatt az asszonyok.

Voltak olyan nők, akik kokárdát varrtak, diáklányokkal éltették a forradalmat, tanítottak, betegeket ápoltak, és voltak, akik a harcokban is részt vettek. A leghíresebb közülük Lebstück Mária, aki a forradalom kitöréséig Bécsben tartózkodott. Amint hírét vette, eladta a fülbevalóját, kabátot, pepita nadrágot és férficsizmát vásárolt, haját lenyíratta, majd átszökött Magyarországra és részt vett a harcokban.

Kossuth Zsuzsanna a világ első női fő ápolói közé tartozott. Munkájával nemcsak a forradalom ügyét szolgálta, de példát mutatott a nők társadalmi szerepvállalásában is. Naplójába 1949. január 16-án ezeket a sorokat jegyezte fel: ma ismét ápolónők érkeztek. Nem katonák, hanem nők, akik tudják, hogy a sebesültek testi-lelki gyógyítása nemcsak kötelesség, hanem hivatás. A kórházakban a fájdalom és a remény egyaránt jelen van. Látni fiatal honvédek szemében a haza iránti hűséget, s én is megesküdtem: addig nem nyugszom, míg minden katona nem kapja meg a gondoskodást, amit megérdemel. Nem tudhatom, hogy a szabadságharcért vívott harc mikor ér véget, de hiszem, hogy a jövő nemzedékei emlékezni fognak arra, amit ma tettünk.

A diákok méltó átéléssel idézték fel az eseményeket, mintha 177 esztendővel ezelőtt maguk is részesei lettek volna a forradalmi pillanatoknak, szerelemnek. Hiszen a márciusi ifjak nem csak márciusiak voltak, hanem valódi, hús-vér fiatalok… Udvaroltak, álmodoztak… és a hazájukért harcoltak… Együtt dobban a szív, s benne dobban a szó magyarnak lenni, igenis jó! Az egekig ér már a nyíló virág, karjába zárja a Magyarhazát… - szólt a megindító előadás záródala, miközben kigyúltak a veszteségeket jelző gyertyák fényei…