A magyar lírát ünnepeljük a 20. század egyik legnagyobb magyar lírikusának születésnapján. 1905. április 11-én, 120 éve született József Attila. A környei Költészet Napi program hagyományát pontosan tíz esztendeje teremtette meg a Művelődési Ház, az idei eseményen a költőóriás mellett Svétecz László egykori képviselő alakját is felidézték. Ő április 12-én ünnepelte volna 70. születésnapját, s míg élt, egyetlen versünnepet sem mulasztott el.

Bár a rendezvény alapjait annak idején a téren, a szökőkút csodálatos környezetében tették le, a kiszámíthatatlan időjárás miatt ezúttal is a főtér helyett a Művelődési Házban szóltak a versek mindenkitől, mindenkinek, s akik ott voltak, szavalatokkal, dalokkal, szép élményekkel és érzésekkel feltöltődve köszöntek el a rendezvény végén.

Nagyjából kétszáz verseskötet közül válogathattak mindazok, akik ellátogattak a Költészet Napi programra, de szavalt, énekelt versekben sem volt hiány, köszönhetően a KaDarKa Társulat és a KaDarKölykök, valamint a Környei Magyar Dalkör tagjainak.

Bár ez a rendezvény az, amely nem dicsekedhet teltházzal, akik gondolnak a „bolonddal”, szeretettel teszik és minden évben valóban lélekben megszépülve, feltöltődve élik át a versek közös szeretetét, vagy ölelik át képzeletben a verselőt, tudván, hogy miért épp az az alkotás hangzik el tőle, miért nem tekint közben a „közönségre”, s miért csuklik el a hangja…

Idén József Attila alakja és költészete előtt a versek mellett Pilinszky János soraival is tisztelegtek. Ő a költő halálának 25. évfordulóján, 1962 decemberében ezeket a sorokat vetette papírra: „Mikor meghalt, nem volt semmije. És ma egész világ a birtoka: fűszálak és csillagok, sőt a szótár egyes szavai, amiket büntetlenül senki többé el nem vehet tőle. Igaza van az utódnak, ki ne tudná, kiék e szavak: reménytelenül, harminchat fokos láz, tiszta szív, már egy hete, csecse becse, hetedik, nagyon fáj. Tudjuk, egy „töltőtoll koptató szegény legény” a birtokosuk, ahogy övéi ezek a képek is: zengő rejtelmek; a fűszál pici éle; az ég vizében oldódó kékítő; a zavaros, bölcs és nagy Duna; a sakkozó néma négerek, a gyönyörűszép szív, mely a semmi ágán ül, és amely nem kartoték-adat. Egy szegény legényé mindez, aki tudta, hogy csak az boldog, aki játszhat; aki kertész akart lenni, kelő nappal kelni és fát nevelni; aki megtanította nekünk, hogy anyánk szájából édes az étel és apánk szájából szép az igaz, és hogy a múltat be kell vallani, de a harcot békévé oldja az emlékezés. Egy szegény legényé, aki volt, hogy napokig nem evett „se sokat, se keveset”, de „kivasalt ruhát” hordott szívében, mikor megszólította a kedvest; aki érzett mindent, amit az életben érezni lehet, és örökkön csak szeretetre vágyott. Altatót írt a kis Balázsnak ugyanúgy, ahogy a kis Jézusnak. Sose lódított: az igazat mondta, nem csak a valódit. Megkerülte Istenért a világot, míg fel nem ismerte: Isten ott áll a háta mögött. Végül pedig, amikor már tudta, hogy „szép a tavasz és szép a nyár is, / de szebb az ősz s legszebb a tél”, és amikor tűzhelyet, családot már végképp csak másoknak remélt, hozzászoktatta szívét a csendhez. Élt – és belehalt ebbe... József Attila igazat mondott. Horger Antal és az egész körülötte lévő ellenséges világ ellenére jóslata beteljesült: egész népét tanítja ma is, nem középiskolás fokon…”